Barát vagy ellenség?

Álmosan pislogtam és hallgattam, ahogy a többiek kényelmesen elhelyezkedve a fotelokban és a kanapékon halkan beszélgetnek. Kábán szorongattam a kezemben lévő bögrét, amiből gőz szállt fel. Nem tudtam hogyan kerültek ide a többiek és egyáltalán mikor jöttek. Elmerengve kortyoltam egyet a forró kakaóból. Sora felszisszent, ahogy megkóstolta a saját italát és kissé kidugta a nyelvét. Egy pillanatra csönd lett és én nem tudom miért, de halkan megszólaltam bár csak magamhoz intéztem a szavaimat.

- Néha elgondolkodom, milyen lenne az életem, ha nem történt volna meg az ami. – Szükségét éreztem, hogy kimondjam, legalább egyszer feltegyem ezt a kérdést, még ha nem is válaszolnak rá. Feu ilyenkor csak hallgatott és emiatt nem nagyon volt valami remek beszélgetőpartner, de legalább meghallgatta, amit mondtam.

- Hát ezt már soha nem fogjuk kideríteni szóval ne, törd rajta a fejed! – mondta Emori vállat vonva. Ránéztem és egy ideig csak így ültem bámulva a lila gömbökbe majd megvontam a vállam és ismét kortyoltam a kakaóból. Ezután a beszélgetés egyszerűen megállt és mindenki néma csendben ült. Ez még nem is lett volna rossz, de az már eléggé idegesített, hogy minden szem rám szegeződött és minden egyes mozdulatomat lesték.

Végül megelégeltem a dolgot és felsóhajtottam.

- Oké nem kell aggódnotok. Inkább találjuk, ki hogyan szabadíthatnánk ki Naot! – mondtam mire mind egyszerre kezdtek beszélni. Egy ideig hallgattam őket aztán felálltam és kisétáltam a barlangból. A hideg levegő kissé kiszellőztette a fejem. Igen én magam nem éreztem a hideget, de csodát tudott tenni az amúgy is mindig forrongó fejemmel.

A sziklának dőlve álltam és bámultam a csillagokat. A végtelen univerzum csak egy apró kis szeglete az, amit innen látni és mégis ez is akkora, hogy az emberiség soha nem lenne képes beutazni azt. Számomra a csillagok olyanok voltak, mint az emberek álmai. Soha senki sem érheti, el őket mégis mindenki láthatja. A csillagok is és az álmok is kínozni akarnak. Néha álmatlan éjszakáimon olyan érzésem volt mintha az aprócska fénygömbök kinevetnének.

Mélyeket lélegeztem és vártam, hogy Feu mondjon valamit filozofikus hangulatom feleslegességéről, de aztán eszembe jutott, hogy itt nem vagyok képes kapcsolatba lépni vele. Hallottam a hangokat bentről amint egyre erőteljesebben vitatkoznak, azon vajon hogyan menthetnénk ki Naot. Hallottam az éjszakai élőlények motoszkálását a baglyok huhogását. Hallottam a lombokat fújó szél hangját amint jeges fuvallattal borítja be az erdőt. Láttam a bokorban megbújó róka világító szemeit amint engem néz. Annyi minden vett körbe és mégis valahogy annyira egyedül voltam.

Négy apró mancs érintését éreztem hirtelen a vállamon és meglepetten kaptam oda a fejem csak, hogy aztán kissé elmosolyodva nézzek Chie szemeibe. A rókakölyök letelepedett a vállamon és úgy nézett ő is az égre.

- Mi a baj? – kérdezte halkan talán attól félt, hogy ha túl hangosan beszél, netán elszaladok. Mintha én lennék az állat ő pedig az ember.

- Mi nem? – kérdeztem és még időben megálltam, hogy vállat vonjak. Chie felhorkantott és átszökkent a fejemre.

- Akkor kérdezem máshogy. Miért nem mész? – Egy pillanatra meglepődtem aztán csak megvontam a vállam.

- Ha most elmennék vajon képes lennék visszajönni? – Chie nem válaszolt. – És amúgy sem tudom, hol tartják fogva. Semmi értelme nem lenne egyszerűen csak elindulni valamerre, mint egy idióta.

- Nem tudom, miért akarsz hazudni nekem. Mindketten tudjuk, hogy amint elhagyod, ezt az erdőt ők megtalálnak. – mondta végül. – Nem kell keresned őket.

- Tudod nem biztos, hogy el akarom fogatni magam. – mondtam mire Chie halkan felkuncogott. – Na meg, ha elkapnak nem csak Naot kéne megmentenem, de magamat is.

- Azt akarod mondani, hogy nem vagy rá képes? Szóval keresed a kifogásokat ahelyett, hogy megtennéd, amit kell? Azt hittem nem fogod hagyni, hogy bárki is meghaljon.

- Én is. Azt hiszem túlbecsültem a képességeimet. Nincs hatalmam megmenteni senkit. Még magamat sem tudnám. – vontam vállat ma már sokadjára.

- Hagyd már abba a nyavalygást és indulj! – mordult fel. – Addig, amíg a többiek nem figyelnek, mert akkor tuti meg akarnak majd állítani. Csak menj és kész!

Chie leugrott a fejemről és beszaladt a barlangba. Sóhajtottam és ellöktem magam a sziklától. Azt hiszem, igaza van ennek a szemtelen kis rókakölyöknek. Egy utolsó pillantást vetettem a sziklára mielőtt belevetettem volna magam az erdőbe.

Minél messzebb jutottam a barlangtól és a biztonságtól annál több túlfűtöttel találkoztam. Ők persze ügyet sem tetettek rám csupán egy pillantásra méltattak. Néhányan odaköszöntek vagy intettek, de a legtöbbjük el volt foglalva valami mással. Mikor kiértem az erdőből Feu azonnal elárasztott engem a sérelmeivel miszerint hiába ordítozott a fülembe én még csak tudomást sem vettem róla. Nos persze én mondhattam neki, hogy nem az én hibám őt nem érdekelte és annyit beszélt amennyit csak tudott.

Na, nem mintha zavart volna, sőt még örültem is hogy hallom a hangját. Egész végig jelentéktelen dolgokról fecsegett én pedig örömmel hallgattam. Atán rátért arra, amikor az erdőben voltunk. Elmesélte, hogy mennyire kétségbe volt esve mikor hiába beszélt hozzám én nem reagáltam és hogy mennyire megkönnyebbült amikor Mori elmondta mi az oka a pillanatnyi kapcsolatvesztésnek. Azt mondta nagyon magányos volt, amíg nem tudott velem beszélgetni és én őszintén együtt éreztem vele. Én is teljesen magányos voltam, amikor nem hallottam és nem volt, akivel beszélgethettem volna.

Nem sokkal később lépteket hallottam magam mögött. Pontosabban paták kopogását. Hátrasandítottam és meglepetten konstatáltam, hogy csupán hárman üldöznek és ők sem valami gyorsan. De nekem aztán teljesen mindegy volt a lényeg csupán annyi hogy elkapjanak. Lassítottam persze csak úgy hogy az még pont ne legyen feltűnő. A lovasok egyre közelebb értek, mígnem valaki megragadta a pólómat hátulról és egy kézzel csak mintha valami könnyű kis tollpihe lennék felemelt. Kapálóztam, hogy úgy tűnjön, hogy ellenkezem, de amint a lóra puffantam minden erő elhagyott. Olyan érzés volt mintha valaki éppen most szívná belőlem az energiát.

Mikor felébredtem egy világos szobában feküdtem, egy hatlamas és lehetetlenül puha franciaágy közepén, igencsak kifacsarodott pózban. Meglepetten ültem fel, és néztem körbe a szobában. Az ággyal szemben volt az ajtó. Annak jobb oldalán egy íróasztal tele papírokkal. Az ajtótól balra, pedig szekrénysor. Ugyancsak balra a fal teljesen ki lett cserélve ablakokkal, amelyeken keresztül erősen sütött be a Nap fénye. A fal világoskékre volt festve, és minden szabad helyet képek takartak. Az íróasztal mellett hatalmas, padlótól a plafonig érő könyvespolcok sorakoztak, roskadásig tele könyvekkel. A padlót puha szőnyeg fedte, amin különböző minták különböző színei váltották egymást.

Kimásztam a takaró alól, és ekkor fedeztem fel hogy valaki átöltöztetett. Egy fehér ruhában voltam. A ruhának nem volt pántja és a felsőrészén fehér rózsákat hímeztek az anyagba. Derékrészen egy arany öv futott körbe. A szoknyarésze minta nélkül lebbent meg minden egyes mozdulatomra. Elhúztam a számat, miközben arra gondoltam, hogy ez mennyire nem nekem való ruha, és elindultam, hogy megnézzem nyitva van e az ajtó.

Lenyomtam a kilincset és halottam, ahogy a zár halkan enged, az ajtó pedig lassan kinyílt. Először csak a fejem dugtam ki a folyosóra, ami hosszan nyúlt el mind jobbra mind balra. Kissé hezitáltam, hogy merre induljak, de végül a jobb oldal mellett döntöttem, és lassan lábujjhegyen elindultam. A folyosó teljesen kihalt volt, rajtam kívül egy lélek sem tartózkodott ott. A végén ismét két választásom volt, így hát balra indultam, azzal a gondolattal hátha akkor nem egy újabb elágazást találok, ám csalódnom kellett. A mostani elágazás három lehetséges irányt kínált fel előttem. Morcosan ráncoltam össze a szemöldököm és tovább mentem előre. Mivel itt sem jutottam semmire ismét a bal oldalt választva haladtam tovább. És ez így ment még nagyon sokáig, mikor ráuntam  dologra és benyitottam egy ajtón.

Abba a szobába jutottam vissza ahonnan indultam. Vagy legalábbis egy ugyanolyanba. Meglepetten pislogtam az üres szobára, majd sóhajtottam és kiléptem az ajtón. Nem mentem sehová csupán álltam egy ideig a folyosón, aztán ismét benyitottam a szobába. Semmi nem változott, kivéve, hogy most már sötétedett odakint. Hirtelen ötlettől vezérelve beléptem a szobába és becsuktam magam mögött az ajtót. Odasétáltam az egyik hatalmas ablakhoz és kinyitottam. A szellő lágyan csapott az arcomba. Lenéztem és megszédültem. Vagy 50 méterre voltam a földtől.

A szívem hevesen kezdett verni és a gondolattól is frászt kaptam, hogy le kell innen ugranom, de mivel meg kellett tennem erőt vettem magamon és elrugaszkodtam. Az agyam ugyan rájött a turpisságra, a testem akkor is úgy reagált ahogy azt egy ilyen helyzetben kellett neki. Egy pillanatig eszembe jutott, hogy vége mindennek és amit most tettem, az pecsételte meg a világ sorsát. Aztán földet értem.

Hirtelen ültem fel és ijedten pislogtam körbe a szobában. Ugyanabban a szobában voltam mint eddig. Azzal a különbséggel, hogy most valaki állt az ajtóban és átható tekintettel méregetett. A szemei világosak voltak már-már sárgák. Egy fejjel magasabb volt nálam (ezt mérgesen konstatáltam magamban.) Szőke haja olyan összevisszeságban állt amilyet minden férfi akar magának, és nagy valószínűséggel órákig tart beállítani. Fehér szmoking volt rajta és én elgondolkodtam vajon, hogy lehet valakinek ennyire makulátlan a kinézete?

Mielőtt megszólalhattam volna az ágyam mellé sétált és mosolyogva kezet nyújtott nekem. Gyanakodva fogadtam el  a felém nyújtott jobbot. A keze meleg és puha volt, gyengéden szorította meg az enyémet, majd töretlen jomodorral meghajolt előttem, és csókot nyomott a kézfejemre. Éreztem, ahogy enyhén elpirulok és zavartan néztem a sárga szemekbe.

- Örülök, hogy megismerhetem hölgyem! – kezdte és hangja szinte simogatott. – A nevem Fukuzawa Kisuke.

- Részemről a szerencse. – mondtam kissé értetlenül és bizonytalanul. – Én Naga Aimi vagyok.

- Gyönyörű név egy gyönyörű hölgynek. – villantott rám egy lehengerlő mosolyt. A gerincem mentén jóleső borzongás futott végig, mégis volt valami ebben az emberben ami óvatosságra intett.

- Köszönöm a bókot. – mondtam. – Keresek valakit. A neve Nao, és itt tartják fogva.

Kisuke arcán  furcsa kifejezés suhant át, de egy pillanat múlva úgy tűnt el, hogy nyoma sem maradt. Gyanakodva néztem a férfit, aki láthatóan titkolt valamit.

- Nem ő az egyetlen. Én is fogoly vagyok itt, ahogyan kegyed is. – válaszolta. A rossz érzésem nem múlt el de csillapodott, és mivel ő is fogoly nem lehet, hogy rosz ember ezért erősen arra koncentráltam, hogy higgyek neki. – De sajnos nem tudom, hol lehet a barátja.

- Megkérdezhetem, hogy pontosan mit is keres a szobámban? – Na nem mintha ez már az én szobám lenne, de valaki mégiscsak ezt nevezte ki annak, és ki vagyok én, hogy ellenkezzek? Az pedig amúgy is egyértelmű, hogy külön szobákban vagyunk elhelyezve, tekintve nincsen sem két ágy, sem semmi ami arra utalna, hogy ezt a szobácskát két személy befogadására tervezték volna.

- Még én magam sem tudom. A saját szobámban aludtam és amikor felébredtem már itt voltam a földön, kegyed pedig édesen bóbiskolt. – Jött a felelet mire értetlenül összeráncoltam a szemöldököm. – Nos, én mindenesetre egyáltalán nem bánom, hogy nem kell egyedül lennem, és ráadásul egy gyönyörű hölgy társaságában tölthetem ezentúl az időmet.

Megborzongtam és valami azt súgta jobb, ha eltűnök. Felálltam és elindultam az ajtó felé. Kisuke megfogta a karomat, és bár gyengéden tartott mégsem tudtam kihúzni a karom a szorításából. Itt valami határozottan nem stimmelt. Hátrafordultam és mérgesen néztem a férfit, aki látszólag ijedten nézte az ajtót. Visszafordultam az ajtó felé ahol is Nao állt egy vérlázító mosollyal az arcán, a mellkasa előtt összefont karokkal és egyenesen a szemeimbe nézett. Megmerevedtem és elkerekedett szemekkel néztem a fiút.

Kisuke elengedett és én lassan közelítettem meg Naot. A fiú nem mozdult, csupán a szemével követett engem.

- Nao? – kérdeztem rá a nyilvánvalóra. A fiú egy pillanatig mintha hezitált volna, de végül megszólalt.

- Ki más lennék? – kérdezte. Nem válaszoltam inkább megálltam a fiú előtt és kinyújtottam a karom az arca felé. Nao még mindig nem mozdult, de látszólag zavarta a gondolat, hogy mire készülök. Kissé közelebb hajoltam hozzá és lábujjhegyre álltam. Az arcunk már majdnem összeért, amikor is homlokon pöcköltem és értetlen arckifejezésére előtört belőlem a nevetés. – Mégis mit nevetsz?

- Mit hittél, mit fogok csinálni? – kérdeztem nevetve, mire kissé elfordította a fejét. Látszólag zavarban volt. – Ezt azért kaptad, mert hagytad, hogy elraboljanak. Sokkal erősebbnek hittelek, simán ki kellett volna szabadulnod már rég!

- Te is itt vagy, ha jól látom! – mordult rám. – Pedig mondtam, hogy fussál!

- És mikor is hallgattam én valaki másra? – kérdeztem vállatvonva. – Egyébként meg direkt fogattam el magam, hogy ki tudjalak szabadítani innen.

- Ja, ez a legjobb megoldás. Tudod most magadat kéne megmentened, és csak azután engem. – mondta lekezelően, mire bokánrúgtam. Fájdalamasan felszisszent és megmarkolta a bokáját. – Fenébe, ez fájt!

- Azta, nem mondod! Ez volt a cél. – incselkedtem vele, aztán sóhajtottam és hirtelen ötlettől vezérelve megöleltem. Éreztem ahogy meglepetten megfeszül, majd lassan feloldódik és visszaölel. – Hiányoztál, és nem értem miért.

- Mert képtelen vagy élni nélkülem. – Jött a válasz, mire felmordultam. Erre ő halkan felnevetett, majd még közelebb húzott magához. – De te is hiányoztál nekem. Bár jobban örültem volna, ha nem jöttél volna el ide. Még én sem tudom ki barát, és ki ellenség.

- Hát, én barát vagyok. – mondtam és elengedtem. Hátranéztem Kisukére aki meredten állt, és bámult minket. Értetlenül fordultam Nao felé. – Mi a baja?

- Nem tudom. – mondta és elindult, hogy megnézze jól van-e a férfi, amikor valaki elment mellettem és leütötte. Mindez a másodper törtrészében történt, és én már csak annyit láttam, ahogy Yuu megfordul és egyenesen a szemembe néz.

- Aimi, de jó hogy látlak! – kiáltott fel és elindult felém. Lassan hátráltam. – Most egy kicsi fájdalmat kell okoznom neked, de ne félj hamar túl leszel rajta.

A falnak ütköztem és mivel nem tudtam tovább hátrálni támadásba akartam lendülni, de mielőtt akár csak megmozdulhattam volna megragadta a kezemet és valami izzó fémet nyomott a nyakamhoz. Felkiáltottam fájdalmamban és éreztem, ahogy a vasdarab egyre mélyebben égeti bele magát a bőrömbe. 

~Hikari~

Előző                                                                                         Következő