15. rész

Éjszaka sikítva ébredtem fel. A rémálom, ami azóta kínzott, hogy Amon itt hagyott az ikrek házában, minden éjszaka felébresztett.

- Jól vagy? – nyitott be Haruka. Az első éjszaka az egész ház összeszaladt, még a vendégek is, ám mostanra kezdtek hozzászokni.

- Aha. – lihegtem még mindig az ijedségtől. Az órámra néztem 23:30- at mutatott. A szívem egyeletlenül kalapált. Lehunytam a szemem láttam magam előtt, ahogy a szeretteim élettelenül hevernek a lábam előtt. Az álom eddig is elég rémisztően hatott, de ami ezután történik az a legrosszabb, amit valaha el is tudnék képzelni. Amon áll szembe velem ingére rászáradt a vér, azoknak a vére, akiket a világon a legjobban szeretek. Szemei kifejezéstelenül, üresen néznek felém, de mintha keresztül nézne rajtam majd megjelenik, mögötte egy alak szeme vörösen csillan, de az arca többi része a sötét miatt rejtve marad. Felém mutat és súg valamit Amon fülébe, mire Ő felém lendül, és itt megszakad az álom. Haruka átkarolta a vállamat.

- Maradjak itt? – kérdezte. Bólintottam. Bebújt mellém a takaró alá. Úgy gömbölyödtünk össze, mint kiskorunkban. Nem sokára mindkettőnket elnyomott az álom.

 

Másnap reggel az ébresztőóra kegyetlen sípolására ébredtünk. Felnyögtem és Harukán áthajolva kikapcsoltam.

- Nem akarok suliba menni. – mondtam.

- Pedig muszáj lesz. – jelent meg az ajtóban Aki. Haja kuszán lógott a homlokába. Pizsamájában és papucsában egész aranyosan festett. – Fél órátok van, kapjátok össze magatokat. – szólt, majd távozott.

35 perc múlva már a kocsiban ültünk, azért 35, mert az ikrek 5 percet veszekedtek, hogy ki vezessen. Furcsa volt így négyesben Amon nélkül. Bár, ha jobban bele gondolok kocsival menni iskolába Amon nélkül is furcsa volt. Aki matatni kezdett valamit a műszerfalon, majd az autó rázkódni kezdett a rock zenétől. A kedvenc számom. Hátra dőltem és engedtem, hogy a zene átjárja az egész testem. Sajnos ez az élmény nemsokára véget ért, amikor leparkoltunk a suli előtt. Olyan arccal caplattunk be, mint egy csapat a frontra tartó katona. A szekrényemből kivettem az irodalom könyvem és Harukával a nyomomban elindultam a 14- es teremhez. Usui- sensei, már a teremben volt így csak gyorsan a helyünkre siettünk.

A nap további része eseménytelenül telt. Az ebédlőben találkoztunk az ikrekkel.

- Van kedvetek kiruccanni egy kicsit? – kérdezték. Harukára néztem.

- Persze. Hova megyünk? – kérdeztem.

- Megnézhetnénk, hogy a vadászok megölték e már a démont. – vetette fel Akihiko.

- Nem veszélyes ez? – kételkedett Haruka.

- Velünk lesztek, mi baj történhetne? – vigyorogtak az ikrek.

 

A ház nem változott. Bár alapból a hideg rázott ki már csak a gondolattól is, hogy betegyem a lábam abba a házba, az ikrek unszolására mégis bementem. Nem volt nagy. Egy szintes kétszobás lakás volt, sárguló függönyökkel és letakart bútorokkal. A nappali szerűségbe érve megláttam a kanapét, ezúttal viszont nem akadályozta semmi, hogy egyenesen rá lássak. A kárpit valaha fehér lehetett, de mostanra tele volt vörös foltokkal. Nem kellet sok idő, hogy rájöjjek ez nem málnaszörp, hanem vér a levegőben terjengő bűzből ítélve még friss volt. A padlón véres lábnyomok vezettek, követtem a szememmel, és amikor megláttam mi ül a szekrény tetején felkiáltottam. A démon nem figyelt rám túlságosan lefoglalta a félig szétcincált őzgida, amit a karmai közt tartott. A gida szeme élettelenül bambult a semmibe, nyaka ernyedten lógott le a szekrény oldaláról az álláról lecsöpögő vér pocsolyát formált a parkettán. Hátráltam egy lépést a lábam egy szekrénynek ütközött, amitől a benne lévő poharak összekoccantak. A démon felkapta a fejét. Tűhegyes fogai közé húscafatok ragadtak.

- Ne mozduljatok. – szólt az ajtóból Ayato. Nyeltem egyet.

- Mi a frászt kerestek ti itt? – kérdezte valaki ingerülten, majd Seiren jelent meg elöttem. Elővett egy katanát és démonra szegezte.

- Fussatok. – mondta. Nem kellett több, meglódultunk, mire a démon utánunk vetődött. Még hallottam, ahogy karmai végig csikordulnak a szekrényen, de nem ért el minket, mert a démonvadász az útját állta. Kifelé menet megragadtam, Akit és húzni kezdtem Haruka ugyanígy tett Ayatoval. Bepattantunk a kocsiba, majd csikorgó kerekekkel kilőttünk.

- Hát ez tényleg marha jó ötlet volt! – kiabált Haruka.

- Nem lett volna semmi baj! – vitatkoztak az ikrek.

- Ja, ezt mond Chizurunek. – hirtelen minden szem rám szegeződött. Nem értettem miért.

Jól vagyok. Akartam mondani, de elcsuklott a hangom. Az arcomon végig csordult egy kövér könnycsepp. Miért sírok? Nem voltam szomorú, még csak ijedt sem.

- Miért sírsz? Megsérültél? – nézett rám aggódón Aki.

- Nem. Nem tudom miért sírok.

- Én igen. – mondta Ayato – Rosszul esik, hogy Amon nem jött érted, ugye?

Nem, a rosszul esett nem a jó szó. Nincs igazán jó szó erre. Csalódott voltam, mert nem ő mentett meg.

- Ne, törd magad rajta. Ez a véredben van, nem tehetsz róla.

- Honnan tudsz te ennyi mindent? – kérdezte testvére.

- Seiren mesélt ezt, azt.

Az út további része kínos csendben tellett, amikor megérkeztünk mindenki bevonult a saját szobájába és vacsoráig teljesen üres volt minden. Amikor persze Seiren hazaért és összetrombitálta a társaságot, kaptunk egy jó nagy adag fejmosást, hogy miért volt orbitálisan nagy hülyeség oda menni. A vacsorát, csak tologattam a tányéromon. Nem volt étvágyam.

- Nem baj, ha én most lefekszem? Nagyon fáradt vagyok. – hazudtam. Igazából csak egyedül akartam lenni.

- Nem persze, menj csak. – felelte Haruka

A szobámban ledőltem az ágyra. A gondolataim hamar Amon felé terelődtek ma volt a harmadik napja, hogy elment. Nem akartam bevallani, de hiányzott és borzasztóan féltettem. A bűntudat pedig minduntalan ott motoszkált fölöttem, hiába próbáltam elnyomni. A végén annak az embernek a képével a fejemben aludtam el, akit most olyannyira szerettem volna magam mellett tudni.