Egy biztonságos hely

Futottam. Nem tudtam hová tartok vagy, hogy mikor érek oda csak futottam hátra se nézve. Meg fogom menteni Naot. Csak egyelőre azt nem tudtam hogyan vigyem véghez ezt a mutatványt. Rengeteg kérdés cikázott az elmémben és nem volt senki, akinek feltehettem volna őket. Olyan régóta futottam már hogy a Nap szép lassan aláereszkedett és helyét átadta a Holdnak. Alig láttam valamit és hálát adtam az égnek, hogy legalább a hideget nem érzem, mert bizony akkor most komoly problémáim lennének.

A látásom nélkül is megvagyok erre Nao is rávilágított. Amikor elszaladtam sokáig csak sötétséget láttam és mire ismét láttam addigra már egy erdőben sprinteltem. De épp ez segített, hogy rájöjjek, hogy a látásom nélkül is tökéletesen elboldogulok. Ha viszont emellé még csontig fagynék is az már elég kellemetlen lenne ahhoz, hogy ne tudjak tovább haladni az éj leple alatt. Márpedig biztos voltam benne, hogy akkor bárkik is azok a fazonok, akik el akarnak, kapni utolérnének.

Éppen ebből az okból nem gondolkoztam egy percre sem azon, hogy menjek-e vagy ne. Az aggasztott ugyan hogy nem tudtam hová tartok, de a testem mégis határozottan haladt, és amikor az elmém el is bizonytalanodott akkor is tovább futottam. Próbáltam beszélgetni Feuval de nem válaszolt. Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán hall engem. Néha megbotlottam egy kiálló gyökérben és olyankor szitkozódva folytattam utamat kissé jobban odafigyelve természetesen teljesen eredménytelenül.

Jó mélyen jártam már az erdőben és bár nem láttam vagy hallottam éreztem, hogy valaki követ. Nem igazán volt rossz érzés vagy hasonló sokkal inkább megnyugtatott, ami egyre inkább felkeltette az érdeklődésemet. Valaki követ és ahelyett, hogy ez aggasztana vagy félelemmel töltene el egyre inkább megnyugodtam. Szinte észre sem vettem, hogy lelassulok, míg végül teljesen meg nem álltam és oldalra döntött fejjel néztem valahova a bokrok közé. Miközben vártam néztem, ahogy a hideg levegő a fák lombját fújja.

Nyilván jéghideg lehetett elvégre a tél derekán jártunk. Napközben érthetetlenül meleg volt – elvileg – ám éjjelente olyannyira fagyos volt a levegő hogy az ember könnyen jéggé fagyhatott. Emlékeztem „A kis gyufaárus lány” meséjére és elhúztam a számat a gondolatra. Engem nem fenyegetett ez  a veszély, de régen mikor még normális életet éltem Katsuma gyakran elmesélte nekem a történetet a kislányról, aki halálra fagyott. Akkoriban a legnagyobb félelmem az volt, hogy én is ilyen sorsra fogok jutni.

Mára a hideg számomra egy ismeretlen fogalom volt. Amikor valaki panaszkodott nekem, hogy fázik én egyszerűen csak megvontam a vállam. Nem éreztem át a helyzetét ezért nem is tudtam volna semmit tenni érte. Figyeltem, ahogy egy szarvas meredten bámulva rám ácsorog az egyik bokor takarásában. A lehelete apró felhőt alkotott. Nem mozdult sem ő sem én. Én, azért mert nem volt miért ő, pedig azért mert nem akart szem elől téveszteni. Aztán a szarvas mögül előlépett egy kislány.

Még a mellkasomig is alig ért, barna haja egyenesen omlott le egészen a háta közepéig. Vastag bundát viselt talán farkasé lehetett bár nem vagyok valami szakértő az állatok terén. Kezei enyhén remegtek, amitől a hosszú dárda, amit erősen szorongatott kissé rezgett. Láttam, hogy az orra és az orcája is kipirosodott a hidegtől és az ujjai is fájdalmasan jegesnek tűntek. Egyáltalán nem keltett félelmet bennem legalábbis maga a teste nem. De ahogy a szemeibe néztem a gerincem mentén, furcsán ijesztő bizsergés futott végig és az ösztöneim azt diktálták, hogy jobban tenném, ha menekülnék valami mégis itt tartott.

A kislánynak nagy kerek szemei voltak. A színük az arany és az ezüst keveréke volt és olyan ridegség csillogott bennük, amitől az ember arra gondolna, hogy akár ölni is képes volna. Megborzongtam átható tekintetétől és most először úgy éreztem, hogy jéggé fagyok. Pislogtam párat és vártam, hogy elmúljon az ismeretlen érzés. Végül a kislány megszólalt.

- Ki vagy te és mit akarsz itt? – a hangja rideg volt és egy pillanatra úgy tűnt a levegő megfagyott körülötte. Élesen beszívtam a levegőt majd kifújtam és csak utána kezdtem beszélni.

- A nevem Naga Aimi. Csak menekültem és azt hiszem, hogy eltévedtem közben. Igazán nem akartalak megzavarni csupán véletlen jutottam ide. Ha szeretnéd akár most azonnal el is mehetek. – ajánlottam és a kezemet a zsebembe tettem. A kislány ismét végigmért majd összehúzta a szemét és úgy kérdezett rá:

- Nem fázol ilyen ruhában? – Meglepően gyermekinek tűnt, ahogy oldalra hajtott fejjel gyanakodva méregetett miközben a tekintetében kíváncsiság csillogott. Elmosolyodtam és megvontam a vállam.

- Már nagyon régóta nem érzem a hideget. Ha egy szál semmiben lennék egy hóvihar közepén én, akkor sem fáznék. Jó mi? – kérdeztem nevetve mire a lány sóhajtott egyet és rosszallón megcsóválta a fejét.

- Tényleg jónak érzed? Szerintem ebben semmi jó nincs. Persze biztos nagyon hasznos képesség, de ez azt jelenti, hogy egy emberi tulajdonság alapvetően hiányzik belőled. – mondta mire a mosoly lehervadt az arcomról.

- Te is így látod? – kérdeztem aztán vállat vontam és lenéztem a ruhámra. Egy rövid ujjú fekete póló és egy egyszerű farmernadrág. Na meg persze az elmaradhatatlan fekete sportcipő.  – Nem mintha tehetnék ellene bármit is. Ez nem egy olyan dolog, ami felett rendelkezhetek, és ha már így van, akkor kihasználom, hogy nem fázok.

- Azt mondtad menekülsz valaki elől. Ki az és mit akar tőled? – kérdezte és látszólag magában megjegyezte minden egyes eddigi szavamat.

- Őszintén szólva fogalmam sincs. Egyszerűen megtámadtak és el akartak vinni valahova így hát elmenekültem és most is futnom kéne, valamerre ugyanis biztosan a nyomomban vannak. Hamarosan ide fognak érni és annak sem te sem én nem fogunk örülni. És az hogy mit akarnak tőlem? Ezt mégannyira nem tudom. – vigyorogtam rá mire morcos tekintettel válaszolt.

- Engem nem látnak az emberek. Én vagyok ennek az erdőnek az őrzője. Azt hiszem, az emberek szellemnek hívnak vagy lidércnek, de az is előfordul, hogy istennek vagy démonnak titulálnak. Az is felfoghatatlan hogy te látsz engem. – mondta elgondolkodva mire legyintettem.

- A testemben él egy úgynevezett tűz szellem vagy lélek. Lehet, hogy a miatt látlak téged. – a lány meglepetten pislogott majd halkan megszólalt.

- Feu? – elkerekedett szemekkel néztem rá aztán lassan bólintottam. A kislány felmordult és megragadta a kezemet. – Gyere! Sietnünk kell és még nagyon sok kérdésem van, amire válaszolnod kell!

Ezután meg sem várva a válaszomat futni kezdett és magával rángatott engem is. A szarvas engedelmesen követett minket. Alig tudtam állva maradni a jeges talajon, amiből gyökerek és hasonló akadályok álltak ki és feltett szándékuk volt, hogy meggátolják a továbbhaladásomat. Morogtam magamban, de a lány ügyet sem vetett rám.

Hangosan csörtettünk keresztül az erdőn és én azt hittem, hogy most tuti elkapnak elvégre ennél zajosabbak nemigen lehettünk volna. Aztán megláttam egy hatalmas sziklát és azt hittem fel kell rajta másznunk, mert egyenesen felé tartottunk, de mikor elértük akkor a lány egyszerűen tovább futott. Vártam az ütközés, de az elmaradt. Hihetetlen erővel csapódtunk neki a sziklának legalábbis kellett volna csapódnunk a sziklának ám egyszerűen csak áthaladtunk rajta mintha ott sem lett volna.

Egy hatalmas barlangban voltunk, ami olyan otthonosan volt berendezve, hogy az embert egyáltalán nem zavarta ez az aprócska tény. A falakon, a legtöbb helyen képek lógtak és ahol nem ott a falra lettek festve különböző események. A padlót valami puha kék anyag takarta és olyan érzés volt rálépni mintha egy felhőn taposnék. Néhány szekrény állt az egyik fal mentén és bár nem láttam mögéjük mégis tudtam, hogy egy nyílás vezet mögöttük valahova. Egy franciaágy állt a szoba kellős közepén. Tőle jobboldalt kis konyhaszerűség faedényekkel és evőeszközökkel. Néhány kanapé is feküdt elszórva szerte az üregben.

A velünk szemben lévő falnál szalma borította a padlót és egy itatóvályú meg egy etető állt ott. Gondolom a szarvas fekvőhelye lehetett. A plafonról egy hatalmas csillár lógott, amin gyertyák égtek lobogó lánggal. Elgondolkoztam rajta milyen gyakran kell őket cserélni, de végül nem tartottam annyira érdekesnek hogy meg is kérdezzem róla a kislányt. Végeredményben elég otthonos volt a hely és valahogy nagyon melegnek tűnt.

- A nevem Mori. – mondta és én figyelmemet ismét rá tereltem. – Tehát Feu a testedben van?

- Örülök, hogy megismerhetlek!  Azt hiszem, hogy mondhatjuk így is. Bár elég durván hangzik. – bólintottam aztán vártam, hogy folytassa.

- Ez sok mindent megmagyaráz. – hümmögött bólogatva mire értetlenül pillantottam rá. Csak legyintett és leült az egyik fotelba. Intett, hogy kövessem a példáját így hát én is helyet foglaltam. – Valószínűleg tényleg azért látsz, mert Feu veled van. De ebben az erdőben nem lesz képes kapcsolatba lépni veled. Ez az én területem tehát az ő ereje nem fog megvédeni téged. A tüzed nem használ itt.

- Nem használ? – ismételtem és tesztelésképpen megpróbáltam egy kis tüzet irányítani a tenyerembe. Semmi nem történt. Bólintottam. – De akkor miért van az, hogy nem fázom?

- A testedben ott ég a tűz csak nem tudsz vele mit kezdeni. De attól még ott maradt, tehát ha használni ugyan nem is tudod fázni egészen biztosan nem, fogsz. – válaszolta.

Csendben ültünk és egymást néztük. Nem tudtam mit mondjak ő pedig valószínűleg nem akart semmit sem mondani. Neki bizonyára többet mondott ez a csend, mint nekem valaha is. Egy idő után kezdett frusztrálni a dolog, de nem mondtam semmit továbbra is némán néztem rá és még véletlenül sem akartam megszakítani a szemkontaktust nehogy azt higgye, hogy ő győzött. Gondoltam valamit mondhatnék, de mielőtt megtehettem volna felkelt és elindult egy kis járat felé, amit eddig észre sem vettem. Nem kérdeztem hová megy és nem követtem csak csendesen néztem, míg el nem tűnt a sötétségben.

Aztán jobb lehetőség híján a szarvast kezdtem fixírozni, aki nyugodtan legelte a szénát és még véletlenül sem jutott eszébe felém pillantani. Valószínűleg egyáltalán nem érdekelte, hogy én itt vagyok. Neki teljesen mindegy volt, hogy egy emberrel több vagy kevesebb. Pár perce ültem így és próbáltam felhívni a szarvas figyelmét magamra amikor Mori ismét belépett a terembe és két poharat tartott a kezében.

Érdeklődve figyeltem a poharakat és a tartalmukon törtem a fejem. Valami furcsa zöldes folyadék volt bennük, ami még véletlenül sem tűnt ihatónak. Mori szó nélkül a kezembe nyomta és visszaült a helyére. Gyanakodva szagoltam bele a pohárba, de nem éreztem semmiféle undorító bűzt vagy hasonlót, sőt kellemes vanília illatot árasztott magából. Végül óvatosan belekortyoltam. Édes íz áradt szét a számban, ami mintha megnyugtatta volna háborgó lelkemet és egyszerre álmosnak éreztem magam. Szaporán pislogva néztem a velem szemben ülő lányt próbálva ébren maradni.

Mikor felébredtem egy ágyban találtam magam puha párnák között meleg takaróval elfedve. Pislogtam párat és megdörzsöltem a szemem, hogy elűzzem a még benne lévő álmot majd felültem és kábán pislogtam körbe. Tekintetem megakadt Morin amint valami idegen nyelven suttog egy szintúgy idegen személlyel. Először megijedtem és azt hittem, hogy a lány feladott az üldözőimnek bárkik is voltak azok és ez a hitem egyre erősödött, ahogy hallgattam a beszélgetésüket, amit ugyan nem értettem, de hallottam néha a saját vagy Nao nevét.

Nem szólaltam meg hátha nem vették még észre hogy felébredtem. A hatás kedvéért vissza is dőltem az ágyba és becsuktam a szemeimet. A beszélgetést továbbra sem értettem, de kihallottam a hangjukból hogy mindketten feszültek. Aztán egy hangos puffanást hallottam kintről a barlang elől és a beszélgetők elnémultak. Első gondolatom az volt, hogy megtaláltak bennünket és elvisznek, de aztán meghallottam az ismerős hangokat.

- Itt vannak nem? – Emori dühös.

- Elvileg itt kell lenniük. – Genki mérges visszavágása.

- De nincsenek itt. – Katsuma mint egy mellékesen jegyezte meg.

- Remek megfigyelő vagy. – Kazuma rideg mint mindig.

- Látom mindenki Sherlockot játszik. – jegyezte meg Sora unottan.

- Ha nem hagyjátok, abba rátok uszítom Chiét! – Atsuko sikeresen elhallgattatta őket. Elmosolyodtam és gondolkodás nélkül pattantam ki az ágyból. Mori meglepetten pislantott rám a Nő, akivel beszélt hasonló tekintetekkel méregetett. Mit sem törődve kettejükről szaladtam a bejárat irányába és egyenesen keresztülfutottam a falon. Megkönnyebbültem, hogy valóban ott volt a bejárat, mert ha nem így lett volna, akkor bizony csúnyán felkenődtem volna. Kiléptem a szabadba és azonnal megcsapott a hideg levegő, na meg persze a térdig érő hó is, de szerencsémre ezzel nem kellett foglalkoznom.

Egyenesen a meglepett Atsuko karjaiba ugrottam és boldogan öleltem át. Mindenki döbbenten pislogott rám, de engem ez egy kicsit sem zavart. Nevetve engedtem el barátnőmet majd a bátyámat is megszorongattam. A többieket diszkréten kihagytam, de azért ők is kaptak egy-egy mosolyt. (Igen még Genki és Emori is.) Valószínűleg azt sem tudták hol vannak, de én máris megragadtam Atsuko kezét és a hegy felé vonszoltam. Ő annyira meglepődött, hogy ellenkezni is elfelejtett.

Mikor betereltem a csordát Mori értetlen tekintetével találtam szembe magam. Nem tudtam abbahagyni a vigyorgást és úgy mutattam be a tömeget egymásnak.

- Mori ők itt Atsuko, Katsuma, Kazuma, Sora, Emori és Genki. – mutogattam sorba az érkezőket. – Skacok ő itt Mori.

Mindenki biccentett és én halkan kuncogtam valamin, amit nem is tudnék elmondani. A többiek furcsán néztek rám, de én éppen el voltam foglalva azzal, hogy ne essek össze a röhögéstől, ami egyre erősebben rázta a testemet. Mori összeráncolt szemöldökkel nézett rám majd félhangosan megjegyezte inkább csak saját magának. Eszembe sem jutott, hogy a többieknek elvileg nem kéne látniuk Morit.

- Talán valamilyen utóhatás lehet… - A többiek erre értetlenül és kissé gyanakvóan kapták felé a fejüket. Engem jelenleg nem érdekelt a beszélgetés menete. Sokkal érdekesebb volt, hogy Atsukonál egy nagy hátizsák volt, ami biztos valamilyen jó kis kincseket rejtett. Röhögve kaptam le a válláról a táskát és elszaladtam az ágyhoz majd ott kinyitottam és szépen sorban kivettem mindent belőle. Csak kaják meg italok voltak gondolom azt hitték nagy túra lesz.

Nevetve pattantam fel és ismét a többiekhez mentem. Ők beszélgettek valami olyasmiről, hogy le kéne, önteni engem egy vödör vízzel hátha magamhoz térek a hatására, de nem nagyon hatottak meg. Nevetve ugrottam Sora nyakába ezzel felborítva őt. Így most a hátán fekve tartotta meg a súlyomat. Kacagva kiáltottam el magam.

- Kicsi a rakás nagyot kíván! – Sajnos senki nem csatlakozott mondjuk, lehet, hogy így jobban is jártam. Tuti hogy kilapítottak volna. Sora próbált lelökni magáról, de nem akartam leszállni, mert olyan kényelmesen elheverésztem rajta így erősen átkaroltam őt és vinnyogva tiltakoztam. Végül a fiú feladta és úgy döntött hagyja, hogy kifetrengjem magam rajta.

Chie érdeklődve ugrott a fejemre mire boldogan ugrottam fel áldozatomról és lekaptam a fejemről a rókakölyköt majd erősen magamhoz szorítottam.

- Chie! Hiányoztál! Hol van Nao? – kérdeztem nevetve majd elengedtem az állatot és kerestem az új áldozatomat mikor két oldalról lefogták a karomat és elkezdtek vonszolni az ágy irányába. Kazuma és Katsuma együttes erővel löktek a puha párnák közé majd betakargattak és két oldalról a takaróra ültek. Ezzel az ágyhoz szögeztek így csak vergődtem, mint egy partra vetett hal, de nem értem vele semmit.

Végül csak lenyugodtam és morcosan néztem az engem sakkban tartó személyekre, akik csak vigyorogtak rám. Nem tudom miért vagy mikor, de egyszer csak elaludtam és nem érzékeltem a külvilágot többé. Álmomban egy olyan világban jártam ahol sem túlfűtöttek sem háború nem fenyegette az embereket és az ég mindig felhőtlen volt. Egy olyan világban voltam ahol Nao szabad és én is normális életet élhettem. Egy világban, ami csak az emberek álmában létezik.

~Hikari~

Előző                                                                                         Következő