A titokzatos idegen

Egy sötét szobában ébredtem úgy hogy fogalmam sem volt róla vajon hogyan kerülhettem oda? Nao a mellettem levő szobában volt ezt abból tudtam, hogy néha hallottam, ahogy értem kiabál, és az ajtaját veri. A válaszomat várta én mégis csendben maradtam. Ha valaki megkérdezné, miért nem tudnék rá felelni. Egyszerűen nem mertem válaszolni.

Az utolsó emlékem ahogy Emori előtt állok és készülöm éppen felgyújtani. Aztán megszólalt Feu és bár azt mondtam, hogy el akarok mindent pusztítani eszembe jutott az, hogy megígértem, senki nem hal meg így végül nem tettem semmit. És ennél a pontnál megszakadt minden. Bármennyire is próbáltam felidézni, hogy mi történhetett nem jutottam semmire.

Néha jött valaki hogy élelmet hozzon, de amúgy egyedül voltam. Mindig más jött és mindig valaki olyan, akit nem ismerek személyesen. Soha nem szóltak hozzám csak letették az ételt és magamra hagytak. Nem voltam benne biztos, hogy bezárják az ajtót minden távozáskor, de nem is nagyon érdekelt. Mindenki tudta, hogy egy egyszerű ajtó nem tart vissza engem semmitől. És én mégsem tettem semmit annak érdekében, hogy kiszabaduljak.

Feu néha megszólalt és próbált lelket önteni belém, de nem válaszoltam. Valami nem engedte azt csinálni, amit akartam. Mert valójában ki akartam törni innen, ki akartam szabadítani Naot és legyőzni azt az ellenséget, amit senki sem ismert vagy látott. De valami visszatartott. Mintha láthatatlan láncok kötöztek volna, meg és nem engednének.

Egyik nap annyira felhúztam magam azon, hogy egy cselekvésképtelen kupac vagyok, hogy véletlenül felgyújtottam a szobát. Azóta az a valami még erősebben szorít, és akárhányszor elindulnék, visszaránt. A barátaimat és Emorit nem láttam az óta a nap óta és nem úgy tűnt mintha nagyon hiányoznék nekik. Néha elfogott a magány és olyankor még rosszabb állapotban voltam.

Aztán mikor már nagyon régóta ott voltam egyszer csak képes voltam irányítani a testem. Ettől annyira megrészegültem, hogy azonnal kitörtem a szobából, aminek az ajtaja valóban nem volt bezárva. Mikor ezt észrevették vissza akartak hurcolni, de nem nagyon volt kedvem hozzá hogy ismét oda kerüljek így kicsit megpörköltem a szemöldöküket, amitől jobb belátásra tértek és inkább segítséget hívtak. Annyi ideig tudtam csupán kint maradni, hogy megtudjam, a főhadiszálláson vagyok.

A fejesek nagyon dühösek voltak és egy csomó Herot rám küldtek, akiknek nehezen, ugyan de sikerült vissza dugaszolniuk abba a silány szobába. Ezután két napig nem kaptam enni, ami csak még jobban felhúzott. Idő közben azt is kiderítettem, hogy már elvitték Naot kihallgatásra és nemsokára nekem is mennem kell.

Éppen az ágyamon feküdtem és halkan dúdolgattam valamilyen olyan dallamot, ami nem csak az őrömnek, de még nekem is az idegeimre ment, amikor egy ismeretlen nő lépett be a szobába. A katonaság egyenruháját viselte és látszólag elég szigorú volt. Nálam sokkal magasabb és idősebb volt. Szőke haja hosszan omlott a vállaira, ami nyilvánvalóvá tette számomra, hogy nem csatákban vesz, részt sokkal inkább csak az irodában dolgozik. Zöld szemei hidegen és élesen csillogtak rám, és ahogy a szemembe nézett olyan érzésem támadt, hogy belém lát. Egyenes háttal állt ott, mint aki karót nyelt és érzelemmentes hangon jelentette ki.

- Naga Aimi kezdődik a kihallgatása. Kérem, jöjjön utánam! – Azt hittem, hogy megbilincselnek vagy valami, hogy ne tudjak elszökni, de nem tették. Nem tudtam eldönteni, hogy azért-e mert úgyis kiszabadulnék belőle, ha akarok vagy, mert tudták, hogy nem fogok elszökni.

Némán követtem a nőt egy hatalmas ajtóig majd onnan magamra hagyott, de előtte még közölte velem, hogy menjek be és viselkedjek tisztelettudóan. A kezemet a zsebembe mélyesztettem majd belöktem a lábammal a hatalmas ajtót és nyugodtan besétáltam a terembe. A szobában csak egy hatalmas asztal állt, ami körül magas rangú emberek ültek és ridegen néztek rám.

Rezzenéstelen arccal sétáltam odáig majd megálltam és kérdőn néztem. Az egyik férfi egy üres székre mutatott mire bólintottam és leültem. Csend volt egész végig és én kezdtem unni a dolgot így úgy döntöttem, hogy akkor én töröm meg a csendet.

- Szóval akkor most kihallgatnak, vagy csak csendkirályt játszunk? – A kérdés hallatán többeknek is elvörösödött a feje ezzel jelezték, hogy nagyon dühösek. Néhányan elmosolyodtak és volt, aki nagyon halkan kuncogott is. Mások egyszerűen csak tovább bámultak kifejezéstelenül és én arra a következtetésre jutottam, hogy azok az emberek a legkevésbé sem szeretnének itt lenni. Végül nyílt egy ajtó velem szemben és én meglepetten konstatáltam, hogy eddig nem is láttam, hogy ott van. Az ajtón egy férfi lépett, ki de nem láttam az arcát, mert egy csuklya fedte.

A férfi csendben leült az asztalfőhöz és amennyire meg tudtam ítélni szemeit rám szegezte. Álltam a pillantását vagy legalábbis a csuklyát bár egyáltalán nem volt hozzá kedvem hogy itt szórakozzak ezekkel az ismeretlen emberekkel. A férfi leolvashatott valamit az arcomról, mert szája egy nagyon horrorisztikus mosolyba szaladt és engem a hideg is kirázott. Aztán mély hangon megszólalt, de a csuklya továbbra is a fején maradt.

- Tehát ő itt Naga Aimi a Vörös Démon, aki elárult bennünket. – Kijelentésnek szánta, ugyan de minden jelenlévő rajtam kívül szaporán bólogatni kezdett. Összeráncoltam a szemöldököm, de nem mondtam semmit sem. Érdekelt hova akarnak kilyukadni. – Egy egyszerű kislány kapott ilyen tiszteletre méltó nevet és rangot? Azt hittem legalább egy érett nő lesz, de ő a közelében sincs az érettnek.

Erre a kijelentésre elöntött a düh, de továbbra is csendben néztem a férfit, aki most elégedetten vigyorgott rám. Biztos voltam benne hogy tudja mennyire felhúzott az előbbi kijelentése és azt is tudtam, hogy éppen ezt akarta így végül úgy döntöttem nem adom meg neki azt az örömet, hogy felgyújtom az egész kócerájt. Elrendeztem a vonásaimat és hidegen bámultam rá azzal a tekintettel amit Emoritól tanultam, de csak annyit értem el vele hogy nevetni kezdett. Egyre dühösebb lettem, de eldöntöttem, hogy nyerni fogok.

- Nos, kezdjük a kihallgatást. – mondta miután abbahagyta a nevetést. – Tagadod, Naga Aimi hogy összeálltál a túlfűtöttekkel és ezzel elárultál minket, embereket?

- Nem. – mondtam és megvontam a vállam. Higgyenek, amit akarnak, engem nem érdekel. Ha most el is ítélnek és börtönbe zárnak, akkor is ki fogok törni onnan. Nem tehetnek semmit, amivel árthatnak nekem. Akkor meg nem teljesen mindegy, hogy mit hisznek és mit nem? Én tudom az igazságot és ennyi bővel elég. A férfi bólintott és folytatta a kérdezést.

- Igaz-e a vád miszerint megtámadtad a katonaság embereit, amikor vissza akartak hozni? – kérdezte mire kérdőn néztem rá, de végül válaszoltam.

- Valószínűleg. – mondtam és komolyan nem voltam benne biztos. Senkit nem támadtam meg, de ha szerintük így történt legyen igazuk. A féri egy ideig a szemembe nézett majd bólintott és felírt valamit egy papírra. A mellette ülő nő értetlenül nézett rá, de nem mondott semmit.

- Egy felkelés vezetője vagy? – Ez a kérdés nem tűnt olyannak, amit eleve meg kell kérdeznie. Egyszerűen csak kíváncsi lehetett a dologra.

- Nem igazán mondanám, hogy én vezetem… sőt azt sem hogy az egy felkelés. Egyszerűen csak belekeveredtem a dolgokba és most úgy áll a helyzet, hogy én vagyok az egyetlen reményük. – vontam vállat és egyenesen a férfit néztem, aki elgondolkozva bólintott egyet és valamit ismét felírt a papírra.

- Tehát összefoglalva te vezeted a felkelést, ami nem is felkelés és elárultad a saját fajodat a szörnyetegek miatt. – mondta mire elmosolyodtam és úgy válaszoltam. Tudtam, hogy nem kérdés volt, de muszáj volt valamit felelnem, ha csendben maradtam volna, akkor az olyan lett volna mintha engedtem volna nyerni őt és ezt nagyon nem akartam.

- Nos így is lehet mondani. Bár én azt mondanám, hogy elárultam a fajt, amibe azt hittem, hogy tartozok. – A férfi szemei felcsillantak és nem értettem miért vigyorodik el ő is. Látszólag teljesen elégedett volt. Egy ideig még néztünk egymásra így aztán a férfi felállt és kijelentette:

- Naga Aimi bűnös. A büntetését később szabom ki. – A bejelentést méltatlankodó hangzavar követte és többen felháborodottan felkiáltottak miszerint minimum tíz év börtön járna az ilyen bűntettekért. Én csak döbbenten néztem a férfit, aki ismét villantott rám egy önelégült mosolyt majd ezzel búcsúzva távozott a teremből. Én továbbra is nyugodtan ültem a helyemen és vártam, hogy jöjjön valaki, aki elirányít vissza a szobámba. Nem is kellett sokáig várnom alig fél perc elteltével meg is jelent egy férfi az ajtóban és intett, hogy kövessem.

Ahogy a férfi mellett mentem nagyon ismerősnek tűnt, de nem tudtam honnan. Barna lenőtt haja rakoncátlanul meredezett a szélrózsa minden irányába. A szemei olyan kékek voltak, mint az én balom. Nálam egy fél fejjel magasabb volt és társaival ellentétben ő nem volt sem fegyelmezett sem szigorú. Lazán sétált mellettem és bár én meg sem szólaltam úgy tűnt, hogy jól mulat rajtam. Zsebre tett kézzel sétált és az egyenruha, ami senkin sem állt jól rajta olyan volt mintha valami új divatkollekcióból szerezte volna. Jobban megnézve az arca kissé borostás volt, de egyáltalán nem hatott tőle ápolatlannak, sőt ami azt illeti nagyon is jól állt neki.

Elmerengve sétáltam mellette és nem hagyott nyugodni a tudat, hogy én már találkoztam vele. Talán ha megszólalna, megismerném a hangjáról, de nem úgy tűnt, mint aki nagyon beszélgetni akar. Én is kezdeményezhettem volna beszélgetést, de nem igazán fűlött hozzá a fogam éppen ezért inkább hagytam a fenébe.

Egy idő után feltűnt valami, ami egyáltalán nem nyugtatott, meg és ami miatt kénytelen voltam mégis beszélgetésbe elegyedni a férfivel. Nem arra mentünk amerről jöttem és szinte biztos voltam benne, hogy másik út nincs a szobáig, amiben eddig is voltam. Lehet, hogy oda visznek ahol Nao van, de valahogy nem akartam oda kerülni még akkor, sem ha akkor ismét találkozhatnék Naoval.

- Hova megyünk? – kérdeztem és próbáltam nem ijedtnek tűnni. A férfi rám nézett és elmosolyodott pontosan, úgy ahogy a kihallgatáson is az a rejtélyes alak. Megálltam és döbbenten elkerekedett szemekkel néztem a férfit, akinek ettől csak szélesebb lett a mosolya. – Mit akar?

- Semmit sem akarok, egyszerűen csak segítek egy olyan embernek, aki nem tett semmi rosszat. – válaszolta aztán sóhajtott és a kezét nyújtotta. – Még be sem mutatkoztam igaz? A nevem Yuu. Nao kért meg arra, hogy szabadítsalak ki innen. Különleges ember vagy tudtad-e? Kiszabadultál az elme fogságból, amiben tartottak. És mindezt magadtól tetted. Erre senkinek sem lenne szabad képesnek lennie.

- Szóval azért nem tudtam semmit sem csinálni, mert valaki fogságba ejtette az elmémet! – mondtam dühösen és megráztam a felém nyújtott jobbot. – Nem emlékszem, hogy kitörtem volna belőle, de ha te mondod, akkor biztosan így van.

- Valószínűleg a benned élő tűz lélek tette. – válaszolt mire döbbenten néztem rá.

- Feu csinálta? De hiszen nem kértem rá és nem úgy tűnt, hogy tudja, hogy fogságban van az elmém. – mondtam összeráncolt szemöldökkel elgondolkozva.

- Csak mert nem mondom, attól még tudom. Nincs szükségem arra, hogy megkérj az a dolgom, hogy segítsek neked akkor is, amikor te magad nem kéred.

- Nem szívesen mondom ezt, de örülök, hogy itt vagy. Köszönöm.

- Nincs mit megköszönnöd. Mint mondtam ez a dolgom.

- Te most magadban folytattál le egy beszélgetést vagy mi van? Totál úgy nézel ki, mint aki lélekben máshol van. – mondta Yuu kissé sértetten. Felmosolyogtam a férfire és érthetetlen jókedvvel kezdtem ismét sétálni előre. Yuu követett.

- Azt hiszem, hogy igazad lehet. Sokszor előfordul ne is törődj vele! – nevettem rá mire megforgatta a szemét, de visszamosolygott. Egy ideig mentem előre, de aztán rájöttem, hogy lényegében fogalmam sincs, merre megyek. Életemben csak egyszer voltam a főhadiszálláson és akkor is eltévedtem. Kissé lassítottam és megvártam míg Yuu kicsit elém ér és követtem.

Hosszú folyosókon mentünk keresztül melyekből számtalan ajtó nyílt más-más termekbe. Néhány ajtó előtt elhaladva beszélgetés hangjait hallottam máskor kiabáltak és volt, hogy csak a papír susogás hangjai szűrődtek ki. Yuu látszólag teljesen biztos volt abban, hogy jó irányba tartunk és én elgondolkoztam, rajta hogy vajon hogyan lehet megjegyezni ezt a kuszaságot? Az egész épület olyan volt, mint egy hatalmas többszintes labirintus, aminek az egyetlen kijárata lehetetlen távolságra van tőlünk.

Utáltam az ilyen helyeket, mert a múltamra emlékeztettek. Sőt nem is igazán a múltamra sokkal inkább ez egész életemre. Folyton eltévedtem és rossz utat választottam, de már nem tudtam visszafordulni. A labirintus alakja folyamatosan változott így egy olyan út mely eddig helyesnek tűnt könnyen válhatott helytelenné is. Mindig a saját életem útvesztőjébe ragadva éltem és reménykedtem benne, hogy egy nap talán sikerül megtalálnom a kiutat. Eddig sajnos reménytelennek tűnt a dolog.

Elgondolkozva sétáltam Yuu mellett, aki bár észrevette, hogy valami bánt nem kérdezett rá. Nagyon érdekes ember volt. Nao megbízott benne és éppen ezért is nem gyújtottam fel már akkor, amikor rájöttem, hogy miért volt olyan ismerős. Bár még egy kissé bizalmatlan vagyok vele kapcsolatban, de ez nem is meglepő.

- Szóval te vagy a katonaság egyik különleges fegyvere? – nevetett fel egyszer csak Yuu mire csúnyán néztem rá, de végül sóhajtottam és halkan válaszoltam.

- Minden Hero az szóval nem valami furcsa hogy én is ide vagyok besorolva. Régen azt hittem, hogy egyáltalán nem félnek tőlem. – mondtam mire Yuu kérdőn nézett rám ezzel üzenve némán, hogy folytassam. – Mára rájöttem, hogy minden Herotól félnek és tőlem azt hiszem különösen. Talán azért mert világ életemben olyan voltam, aki tényleg nehezen engedelmeskedett bárkinek is.

- Tehát azt mondod, hogy félnek tőletek? Miből következtettél erre? – kérdezte érdeklődve Yuu és a szája sarkában egy mosoly bujkált.

- Mert minden erejükkel azon vannak, hogy éreztessék velünk: nincs más választásunk csak engedelmeskedni.  Ha nem tennék, akkor akármikor fellázadhatnánk és az garantáltan a mi győzelmünkkel zárulna. Ezt senki sem akarhatja nem igaz? – vigyorogtam fel rá és megvontam a vállam. – A félelmük viszont néha sajnos emberi életekbe kerül.

- Ezt nem értem. – mondta szemöldök ráncolva mire elnevettem magam. A kihallgatás alatt rejtélyesnek és kiismerhetetlennek tűnt most viszont minden érzelme és gondolata kiült az arcára. Tényleg érdekes emberrel találkoztam.

- Volt egy Hero akit akkor ismertem, meg amikor a katonasághoz kerültem. Nem volt egy különösebben kedves teremtés, sőt kifejezetten utálatos volt arról nem is beszélve, hogy azt hitte ő a legjobb mindenben. Ki nem állhattam azt az embert, de még így is el kellett ismernem, hogy valóban erős. – Megrázkódtam az emlékre és savanyú képet vágtam, de folytattam a történetet. – Szóval egy nap elment harcolni a frontra. Emlékszem én is arra jártam bár azt már nem tudom mit is kerestem ott, de mindegy is. Amikor elmentem a front mellett láttam amint egy hordágyon fekszik. Nem voltak meg a lábai és a bal kezének csak a fele maradt meg. Az egyik szemét szintúgy elvesztette. Próbálták megmenteni, de egy óvatlan pillanatban, amikor senki nem figyelt leszúrta magát egy szikével, amit az őt kezelő orvos hagyott ott felelőtlenül.

Ez után azt hittem, hogy majd nagy ügyet csinálnak, belőle mert hát ő volt az egyik legerősebb harcos. Amikor visszatértem a katonaságra meghallottam amint két egyszerű katona arról beszélt mennyire örülnek, hogy meghalt. Mert ha nem halt volna meg ott, akkor nekik kellett volna megölniük elvégre veszélyt jelentett a vezetőkre nézve. Azt is mondták, hogy azért küldték őt oda, hogy valami hasonló vége legyen. Az emberek nagyon durva dolgokat tudnak művelni, ha félnek valamitől.

- És te is egy olyan valami, vagy amitől félnek. – mondta és bár nem kérdésnek szánta én mégis bólintottam.

- Azt hiszem, ha nincs Emori engem is megpróbálnak megölni. Sőt az is lehet, hogy meg is próbálták. Ki tudja? Csak annyi a biztos, hogy nem igazán lennének szomorúak, ha meghalnék egy véletlen baleset miatt vagy egy csata közben. – vontam vállat és örömmel vettem észre hogy végre elértük a kaput. Kiléptünk a napsütésbe és én azonnal a tüdőmbe szívtam a friss levegőt.

Yuu csendesen állt mellettem és elgondolkodva nézett rám. Rámosolyogtam aztán elindultam valamerre hátha meg találom egyedül is a kivezető utat de Yuunak azonnal a másik irányba kellett terelnie. Nem mintha olyan rosszul tudnék tájékozódni csak ez a hely fog ki rajtam. Meg még néhány másik. Csodálkoztam, hogy egyszer sem futottunk bele egy őrbe vagy valaki másba, de csak akkor kezdett gyanús lenni a dolog, amikor a kapuban sem álltak ott az őrök. Megtorpantam és összeráncolt szemöldökkel néztem Yuut aki visszabámult rám és megint olyan volt az arckifejezése, amit egyszerűen nem tudtam megfejteni.

Léptem egyet hátra és gyanakodva néztem a férfit. Yuu követett mire elkerekedtek a szemeim és megpördültem abban a reményben, hogy el tudok futni, ám ahogy hátat fordítottam a férfinek sötétség telepedett a látásomra és én tanácstalanul összezavarodva álltam. Aztán meghallottam Nao hangját.

- Menekülnöd kell Aimi még akkor is, ha nem látsz semmit! – valahonnan messziről kiáltotta és tudtam, hogy ő is veszélyben van. El akartam indulni arra amerről a hangja jött, de mérgesen ismét elkiáltotta magát. – Fuss már! Menekülj, amilyen messzire csak tudsz! Őket is megvakítottam, de sajnos nem tudtalak kivonni a képességem hatásköréből, de biztos vagyok benne, hogy ha valaki, akkor te vakon is képes vagy elmenekülni! Itt nem használ a tűz. Csak menj egy olyan helyre ahol szerinted biztonságban vagy!

Dühös voltam, mert azt hiszi, hogy nem vagyok képes megvédeni magam és azért is, mert igaza volt. Ilyen állapotban semmire sem megyek a tűzzel. Felmordultam és meghallottam, ahogy mögöttem Yuu szitkozódik és elindul felém így úgy döntöttem jobban teszem, ha lelépek innen. 

~Hikari~

Előző                                                                                         Következő