Belső küzdelem

Nao:

Ha valaki képes az emberek érzékeivel szórakozni arra vigyázni kell. Vagy meg kell, ölni vagy irányítás alá kell vonni. De mi van akkor, ha egyik sem sikerül? Akkor el kell rejtőzni és imádkozni, hogy ne találjon meg. A képességem pontosan ez. Képes vagyok azt az emberek szeme elé vetíteni, amit akarok. Képes vagyok, a fülükbe olyan hangokat rakni amilyeneket csak szeretnék. Érezhet olyan szagot vagy illatot amilyet én akarok és tapinthat bármit, amit én vetítek elé.

Sötétséggel támadok, hogy legyőzzem a világosságot és világossággal hogy a sötétséget. Aimit sötétbe zártam, mert az egész lénye úgy világít, mint egy karácsonyfaizzó. És Emori ellen világosságot fogok bevetni, mert árad belőle a mindent elárasztó sötétség. Emorira irányítottam minden erőmet és idült vigyorral az arcomon néztem, ahogy a férfi eltakarja a szemét. Mindenki döbbenten meredt rá. Chie a vállamra ugrott és győzködni próbált, hogy túl messzire megyek, de már semmi sem állíthatott meg.

Ez a férfi fájdalmat okozott Aiminek. Ismét. Mindig is azt terveztem, hogy majd megölöm őt azért mert folyamatosan bántotta Aimit de a lány valamiért nem úgy tűnt mintha képes lenne megölni a férfit. Aimi azt mondta, hogy nem engedi, meg hogy bárki is meghaljon, de ez csak hiú ábránd. Még én sem gondoltam soha hogy halál nélkül meg lehet oldani egy háborút. Éppen ezért az első, aki meghal az ügyünk érdekében Emori lesz, aki miatt Aimi egész életében szenvedett.

Emori is szenvedni fog, ahogyan azt Aimi is tette évekig. Ebben a pillanatban a férfi dühösen nézett egyenesen a szemembe mire meglepetten pislogtam. Nem kéne látnia semmit csak vakító fényt. Akkor mégis hogy lehet, hogy most egyenesen rám bámul? Emori lassú léptekkel indult felém és előkapta a kardját. Genki riadtan próbált hatni rá, de a férfi meg sem hallotta. Ahogy a lila szemekbe néztem megláttam bennük azt, ami az én tekintetemben is volt. Égető dühöt és az ölésre való kényszert.

Nem futamodok meg. Kikaptam az övemből a tőrömet, amit csak nagyon ritkán kell használnom. Chie szerint nem sokra fogok menni vele egy harcban, de még soha nem látott engem harcolni. Ugyanannyit érek, mint valaki, aki karddal ront rám. Emori nem látszott meglepettnek a tőr láttán és a kard a kezében lassan alakot váltott s most már ő is egy tőrt tartott a kezében. Egyenlően akar küzdeni mi? Neki rontottam és gyors egymásutánban kezdtem mérni rá a támadásokat ám ő könnyedén hárított. Az arckifejezése olyan volt mintha egy gyerekkel veszekedett volna. A düh újult erővel tört rám és még gyorsabb és erősebb ütésekkel támadtam, de ő ugyanolyan könnyedén hárított.

Egy pillanatra nem figyeltem és talált egy rést. A keze olyan gyorsan lendült, hogy nem is láttam s a tőr az oldalamba mélyedt. Kikerekedett szemekkel néztem a férfit, aki hideg tekintettel bámult vissza rám. A látásom homályosodni kezdett és a lábaim nem voltak képesek megtartani a súlyomat. Nem éreztem mást csak a fájdalmat a bal oldalamban. Aimi ezzel a fájdalommal képes volt nem csak, hogy mozogni, de beszélni is. Én úgy éreztem, hogy ha kinyitom a számat csak kiáltások jönnének ki rajta így inkább csukva tartottam.

Egyre sötétedett körülöttem a világ és az utolsó, amire emlékszem egy lány amint vörös-kék szemeivel hidegen néz a többiekre. Ismerős volt ugyan az alak, de nem jutott eszembe hogy vajon ki lehet az, aki védelmezőn áll a testem előtt és gyilkos indulattal izzó szemekkel mered az emberekre.

Aimi:

- Aimi! Látsz?

A hang, ami eddig az életem megkeserítője volt. Most mégis félelem és aggódás csendült a hangjában ezért érdeklődve nyitottam ki a szemeimet. Magamat láttam. Vagyis nem teljesen. Én voltam viszont a hajam és a ruhám tűzből volt és a testem úgy nézett ki mint a láva. A szemeim voltak az egyetlenek, amik maradtak a normálisak.

- Ki vagy te?

- Az emberek azt hiszem a tűz lelkének szólítanak, de van nevem is.

- A neved? Mi a neved?

- A nevem Feu*.

- Hol vagyok?

- Nem vagy sehol.

- Sehol? Hogy lehet sehol lenni?

- Hát pontosan, úgy ahogy azt te is teszed.

- Ennek semmi értelme. Hogy kerültem ide?

- Nos, ezt neked kell tudnod. Mi is történt az elmúlt néhány percben? Emlékszel rá?

- Hogy mi történt… Emori le akarta lőni Naot de én a golyó elé ugrottam.

- Pontosan. Most itt vagy és döntést kell hoznod. Meg akarsz gyógyulni vagy egyszerűen feladod? A sebed nem halálos, mégis ha meg akarsz halni az a te döntésed lesz. Mondd csak Aimi mégis mit akarsz tenni?

- Meg akarom menteni a túlfűtötteket!

- Bármi áron?

- Bármi áron.

- Remek. Én képes leszek meggyógyítani téged viszont akkor vállalnod, kell a döntéseddel járó felelősséget is. Ha most ezt választod, akkor mindent meg kell tenned a túlfűtöttek megmentéséért és nem lehetsz olyan naiv, hogy azt hidd, nem lesznek, akik meghalnak.

- Ez nem naivság. Nem azt hiszem, hogy nem lesznek. Én tudom. Nem fogom engedni bármi, történjék is.

- Akkor menj vissza és győzz!

Fájdalom hasított a bal vállamba és felkiáltottam. Égető tűz áradt szét a testemben és nem voltam képes mozogni. Csukott szemhéjamon keresztül láttam a fényt, de képtelen voltam kinyitni a szemeimet szorosan összeszorítottam őket és vártam, hogy elmúljon a fájdalom. Az lassan enyhülni kezdett, míg végül teljesen elmúlt.

Kinyitottam a szemem és egy szobában találtam magam ahol ablakokon keresztül sütött be a Nap fénye. Felültem az ágyon és az ajtó után kutattam a tekintetemmel majd mikor megtaláltam felpattantam és kifutottam rajta. Egy hosszú folyosón robogtam a kijárat felé és éppen mikor azt hittem elértem az ajtót egy szakadék előtt álltam. Ijedten kikerekedett szemekkel néztem a mélybe és nem értettem mi folyik itt.

A bal vállam ismét hasogatni kezdett és én összegörnyedtem fájdalmamban. Jobb kezemet a vállamra szorítottam és mélyeket lélegezve próbáltam legyőzni a fájdalmat. De akármennyire is próbálkoztam a kín nem enyhült, sőt csak még erősebb lett. Nagy nehezen mégis feltápászkodtam és egyenesen a szakadék felé tartottam. Céltudatosan néztem előre le sem pillantva. Aztán egyszerűen zuhanni kezdtem.

A szél hangosan süvített a fülem mellett és a testemet csontfagyasztó hideg járta át. Nem tudtam mozgatni a végtagjaimat egyszerűen csak zuhantam a sötétség felé. Hangos csattanással értem földet és a testembe szúró fájdalom hasított olyan erővel hogy könnyek szöktek ki a szemeimen és hiába próbáltam sikítani csak valami furcsán elgyötört nyögést tudtam kipréselni magamból. Biztosan eltört az összes csontom. Egy pillanatra rémület fogott el. Meg fogok halni?

Talán jobb lenne beletörődni. Meghalok, egy szakadék mélyén összetörött testel és senki még csak nem is fog emlékezni rám. Mit is gondoltam, hogy majd én megmenthetem a túlfűtötteket? Hiszen saját magamat sem tudtam megmenteni. Egész életemben úgy éltem, hogy tudtam bármikor meghalhatok és parancsokat teljesítettem. Soha nem volt egy igazi döntésem sem. Mégis mit képzeltem, hogy majd pont egy ilyen ember lesz képes megmenteni a többieket? Könnyek patakzottak végig az arcomon, de immár nem a fájdalom miatt. Azt már nem is éreztem.

Becsuktam a szemem és vártam a véget. És akkor egy hang szólalt meg a fejemben halkan épp csak hallhatóan.

- Sajnálom Aimi.

A szemeim kipattantak és meredten bámultam a sötétséget. Nao? Ez Nao volt! Nao akinek szüksége van rám. Nem halhatok meg! Megígértem Naonak és mindenki másnak is hogy nem fogom hagyni, hogy bárki is meghaljon! Akkor mégis miért lennék én az első, aki az életét veszti? Nem fog megtörténni!

A fájdalom ismét bele nyílalt a testembe, de felálltam és lassan botorkálni kezdtem valamerre. Nem érdekelt, hogy valószínűleg soha nem fogok innen kijutni. Akkor is meg kell próbálnom, ha kilátástalan a helyzet. Mert megígértem valamit és én mindig megtartom az adott szavam. Bármi történik is én soha nem szegem meg az ígéretem.

Hirtelen egy sötét ablaktalan szobában találtam magam. Ismét ajtó után kutattam, de azt sem láttam sehol. A fájdalom elmúlt és már a vállamnak sem volt semmi baja, ami megnyugtatott, ugyan de cseppet sem tetszett a helyzet miszerint egy sötét ablaktalan és ajtó nélküli szobában vagyok egyedül. Örültem, mert nem éreztem a hideget. Körbe kémleltem hátha találok valamit, ami segíthet kijutni innen, amikor is megláttam egy apró nyílást a plafonon. A nyílásból egy kötél lógott, de én nem fértem volna át rajta.

Próbáltam tűzzel világítani, de nem voltam képes használni az erőmet. Szitkozódtam egy sort majd dühösen belerúgtam a szekrénybe, ami az egyetlen berendezési tárgy volt a szobában, és ami most feldőlt a rúgásom erejétől. Hangos puffanással terült el és én ijedten ugrottam egyet majd kalapáló szívemet nyugtatgatva néztem a csapóajtót, ami a szekrény alatt volt. Nem teljesen értettem mi történik itt, de lemásztam az ajtón keresztül.

Már egy ideje másztam lefelé a létrán, amikor egyszer csak elfogyott alólam és én ismét zuhanni kezdtem. Felkiáltottam és a következő pillanatban ismét egy világos szobában fekve találtam magam. Azonnal az ajtó felé rohantam és végig a folyósón. Aztán le a lépcsőn, ami a szakadék helyén állt és a bejárati ajtó előtt találtam magam. Nyeltem egyet és kinyitottam az ajtót.

Amit láttam attól földbegyökerezett a lábam. Nao dühösen rontott Emorinak és mindkettejük kezében egy tőr volt. Emori szemei hidegen nézték Nao minden mozdulatát és szinte unottan hárította a támadásokat. Nao feldühödött és újult erővel rontott a férfinek de Emori továbbra sem mutatta jelét, hogy bármennyire is megizzasztaná a harc. Aztán Nao rést hagyott és Emori keze gyorsan és könyörtelenül mozdult. A tőr Nao oldalába mélyed és a fiú kikerekedett szemekkel rogyott a földre.

A testem magától mozdult az elmém tompán és üresen nézte a jelenetet. Végül a tompaságból született egy érzés, ami elöntötte az egész testemet és a tekintetemben düh csillogott. Hidegen meredtem Emorira aki döbbenten nézett vissza. A többiek is hasonló tekintetekkel néztek rám, de én csak Emorit láttam jelenleg.

- Aimi? A sebed… begyógyult. – mondta döbbenten mire villantottam rá egy rideg mosolyt.

- Komolyan azt hitted, hogy kifog rajtam egy egyszerű seb? Hero vagyok, abnormálisan gyorsan gyógyulok, rémlik? – a férfi továbbra is döbbent képel meredt rám. – Most pedig szeretném tudni mi is történt itt?

- Ez csak… - kezdte, de elharapta a mondatot és kényelmetlenül nézett rám. Én oldalra billentettem a fejem és érdeklődve néztem rá. Azt hiszem elég horrorisztikus látványt nyújthattam, mert Emori lépett egyet hátra és a katonák is követték a példáját pedig ők eleve távol álltak és onnan szemlélték az eseményeket.

- Nem igazán tudom, melyikőtöket öljelek meg itt és most? Talán jobb lenne, ha mind a kettőtöket. – mondtam mire Emori nyelt egyet. Aztán sóhajtottam és lenéztem Naora aki eszméletlenül feküdt egy vértócsa közepén. Lehajoltam hozzá és a kezemet a seb fölé tettem. Nem tudom mit akartam csinálni csak magától mozgott a testem. Mondhatjuk úgy is, hogy ösztönösen cselekedtem.

Kigyulladt a kézfejem, ahogy általában is szokott most viszont sima tűz helyett kék lángok csaptak fel. Meglepetten néztem, ahogy a seb lassan begyógyult és Nao légzése visszaállt a normálisra. Végül legyőzve értetlenségemet ismét Emori felé fordultam és dühösen meredtem rá.

- Azt hiszem megmondtam, hogy ha bármi baja is esik, akkor kicsontozlak. Nem hiszem el, hogy azt hitted csak viccelek. Hát így ismersz te engem?  - kérdeztem mire Emori felhorkant és lépett egyet felém. – Nehogy azt hidd, hogy nem gyújtalak fel!

- Az előbb azok a lángok egy cseppet sem tűntek pusztítónak. – válaszolta mire ismét dühös lettem.

- Na és ez? – kérdeztem miközben a kezem ismét kigyulladt, de most a szokásos pusztító tűzzel.  Emori ismét hátrált egy lépést. – Komolyan azt hitted, hogy már nem vagyok képes erre? Ne értsd félre, csak mert tanultam egy új trükköt attól még a régiekre is képes vagyok.

- Biztos vagy benne hogy ez a helyes döntés? Most hogy képes vagy bárkit meggyógyítani nem lehet, hogy abba kéne hagynod a pusztítást?

- Lehet, hogy igazad van. Viszont jelen pillanatban nem nagyon érdekel az ésszerű gondolkodás.

- Gondoltam, hogy megint makacskodni fogsz. A te döntésed viszont azt tartsd észben, amit most mondok! Ha eljön az idő egy embernek mindenképpen meg kell majd halnia. A te döntésed hogy ez valaki olyan lesz, akit szeretsz vagy valaki, akit még csak nem is ismersz. De akár lehet, hogy valaki olyan lesz, akit nem csak, hogy ismersz, de közelebb van hozzád, mint bárki más. És amikor majd eljön, az ideje döntened kell. Csakis neked és senki másnak.

* Feu=Franciául a tűz. (Elvileg legalábbis.)

~Hikari~

Előző                                                                                         Következő