13. Fejezet

Fogságban

Néma csend, még a tücskök sem ciripelték megszokott dalukat az éjszakába. Csak feküdtem, és hallgattam a csendet. Aztán furcsa zajok ütötték meg a fülemet odalentről, de nem foglalkoztam velük, biztos csak a bulizók készülnek lefeküdni. Ám a következő pillanatban az ablak hangos zörgéssel darabjaira pattant, és egy fekete alak mászott át a szilánkok között. Ijedten ugrottam fel, és kezdtem hátrálni az ajtóig, az alak viszont meg sem mozdult, csak nézett rám nagy, vörös szemivel, melyek szinte izzottak az éjszaka sötétjében. A kilincs után matattam a hátam mögött, de mielőtt megtalálhattam volna az ajtó kivágódott, és Takeshi két karddal a kezében lépett be rajta. Pillantása először rám esett, majd miután megbizonyosodott róla, hogy semmi bajom, támadómra nézett. Miközben méregették egymást Takeshi egyik kezét elém tartotta, és halkan odasúgta nekem:

- Menj le, az udvaron vár Hoshi és Higa, ők majd elvisznek valahova, ahol biztonságban leszel! – Utasított, és bár több kérdésem is lett volna, csak bólintottam, és megfordultam, hogy eltűnhessek innen, de Takeshi még visszafogott. – Hitomi. Vigyázz magadra! – Kérte halkan, szinte könyörgött, és a szemében láttam, hogy aggódik értem és félt. Bólintottam, mert megszólalni bárhogy is erőlködtem, nem tudtam. Csak némán tátogtam, de hang nem jött ki a torkomon. Takeshi szomorúan elmosolyodott, és elengedte a kezem.

Mikor magamhoz tértem, egy puha ágyban találtam magam. Körbenézve nem láttam senkit a szobában, bár ebben a sötétben, ha van is itt valaki, akkor sem látnám. Felültem, és ekkor vettem észre, hogy a farmer és fekete trikó helyett amit még ma reggel kaptam magamra, egy fehér hálóing takart csupán.

- Ki… Ki öltöztetett át? –Kérdeztem magamtól, és próbáltam kizárni a gondolatot, hogy valami perverz foglya vagyok. Nem sikerült, és rosszabbnál rosszabb gondolatok furakodtak az agyamba. Ki akartam mászni az ágyból, ám mikor meztelen talpam a padlót érintette felszisszenve húztam vissza a lábaim. Jég hideg a kő. Ekkor nyílt az ajtó, és belépett rajta egy magas férfi. Fekete, derékig érő haját a háta mögött felkötve viselte. Vörös szemei izzottak a sötétben, így tisztán ki tudtam venni, hogy nem engem néz, hanem valahova az ágyam mellé bámul meredten. Mikor odanéztem, hogy megnézzem, mit néz ennyire ijedtemben legalább egy métert felugrottam ültömben.

Az ágy mellett, a fejrésznél egy széken, egy másik férfi gubbasztott, és engem figyelt, ugyan olyan vörös szemeivel. Ilyen sötétben nehéz volt kivenni ugyan, de a haja sötétkéknek látszott, és nem volt hosszú, inkább olyannak mondanám, mint Takeshié, csak azzal a különbséggel, hogy míg Takeshi haja rendezetlen, ennek a férfinak jólfésült volt. Elmosolyodott, és így láttatni engedte sárga fogait, melyek leginkább egy cápa fogsorára emlékeztettek. Megborzongtam a látványra, és a lehető legjobban összehúztam magam.

- Ne aggódj, a szobalányunk volt. – Válaszolt a férfi, az előző, csak magamnak feltett kérdésre, de bólintottam és kicsit, de tényleg csak egy nagyon kicsit, megnyugodtam. Legalább nem ezek a lények láttak meztelenül, ami már jó hír. Viszont, hogy nézhet ki ez a szobalány? – A nevem Osore. Csak így simán.

- É-értem. – dadogtam zavartan, és ijedten. A neve Osore? Nos, mit ne mondjak illik hozzá. – Mondja csak Osore, mit keresek én itt? – Kérdeztem, magam sem tudom, hogy honnan vettem rá a bátorságot, csak úgy kicsúszott a számon. A férfi elmosolyodott, és a társa felé intett.

- Kérdezd csak meg Shusekit! – Most a másik férfira néztem.

- Nem tudod? – Felelt kérdéssel a kérdésemre. Viszont a hangja olyan ismerős volt nekem… De vajon honnan? – Talán az a fiú nem mesélte el neked? – Takeshi? Csak nem ők keresnek engem? De azt még mindi nem tudom, mit akarnak velem.

- De igen csak, hogy azt még ő sem tudta, hogy miért is keresnek engem. – Válaszoltam, és közben próbáltam rájönni, honnan ilyen ismerős nekem a férfi hangja.

- Nos. Amit akarsz, az a tiéd nem igaz? – Kérdezte. Ekkor jöttem rá, hogy ki is ő. Azaz nem tudom, hogy ki ő, de tudom honnan ismerem. Ő telefonált aznap, Hoshiéknál. – Mi csupán szeretnénk örökké élni. Ha segítesz ebben, nekünk felőlünk utána oda mész ahova akarsz. Csak annyit kell tenned, hogy segítesz, és máris szabad vagy.

- Csak ennyit akarnak? – Kérdeztem, és eljátszottam a gondolattal, hogy akár segíthetnék is nekik, és máris minden problémám megszűnne. Sőt, akár el is intézhetném őket annyival, hogy megölöm egy gondolattal mind, és már szabad is lennék. Miért bíznak bennem annyira, hogy segítséget kérjenek tőlem, csak így? Nem… Nem bíznak bennem. Van itt még valami. – Nem segíthetek, nagyon sajnálom, de erre nem vagyok képes. – Mondtam határozottan, és vártam, hogy most mit reagálnak.

- Még akkor, sem ha nem teszed meg, itt kell maradnod ameddig csak, élsz? – Kérdezte, én pedig csak egy fejrázással közöltem vele, hogy még akkor sem. – Hát, akkor nincs más választásunk. Ha nem segítesz, akkor sajnos a barátaid bánják. – Mondta, és intett egyet. Bár hármunkon kívül senki nem volt a szobában, valahonnan mégis meglátták a jelet, mert egyszer csak vagy húsz vörös szemű lény csörtetett be a szobába, és köztük volt Hoshi, Takeshi, Higa és Midori is. Láncra verve sétáltak be egymás után. Mérgesen néztem elrablóimra, és egyszerre olyan mértékű gyűlöletet éreztem, amilyet még soha. – Nos, jól meggondoltad? Biztos vagy benne, hogy nem akarsz segíteni? – Kérdezte gonosz vigyorral az arcán Shuseki, amitől csak még jobban elfogott a gyűlölet.

- Biztos, hogy nem segít nektek! – Tudatta velük Takeshi, meggyengülten mégis határozottan. Tudtam, hogy ezzel engem is utasít arra, hogy ne segítsek, viszont ezt nem tehettem. Mindig is úgy gondoltam, ostobák az emberek, amikor a barátaik bajban vannak, és ezért olyat tesznek, amivel az egész világot veszélybe sodorhatják. Ám, mikor egy filmben, vagy animében láttam tudtam, hogy majd úgy is Happy End lesz. Most ez nem így volt, és egyszeriben megértettem miért teszik azt, amit. Micsoda klisé, komolyan mondom. – Érted mit mondok,, Hitomi?

- Értem mit mondasz. Oké, nem fogok nekik segíteni. – Csak, hogy ellenkezzek az épelméjűséggel. Takeshi meg is döbbent, de nem csak ő, hanem mindenki más is. – Így jó? Nem segítek, mindenkit kinyírnak, és akkor a világ megmenekül. Így a logikus. – Vontam vállat, és figyeltem Takeshi reakcióját. Először döbbenten bámult rám, aztán felnevetett. És percekig csak nevetett úgy, hogy a könnye is kicsordult.

- E-erre még én sem számítottam. – Próbált kinyögni valami értelmeset, és közben a szemét törölgette. A kezén már nem volt ott a lánc. – Azt gondoltam előadsz majd valami szívszorító beszédet, és közben mi kiszabadulva rárontunk ezekre, aztán megmentünk téged. Ere te fogod magad, és azt mondod, hogy nem segítesz nekik. Komolyan mondom hihetetlenül idióta vagy!

- Kösz, Takeshi, ez nagyon kedves. – Most komolyan azt mondta, hogy idióta vagyok? Egyszerűen leidiótázott. A vörösek – Mostantól csak így fogom őket hívni, a vörös szemük miatt. – Döbbenten hallgatták Takeshit, és már csak akkor kapcsoltak, mikor késő volt. Higa és Hoshi egyszerre vetették rá magukat a csapatra, míg Midori átváltozott sárkány alakjába. Takeshi még mindig nevetve rohamozta meg Shusekit. A nagy zűrzavarban, ami támadt észre sem vettem, hogy Osore felkelt a székéből, és felém közeledett. Hátulról megragadta a nyakamat, és egy kést szorított neki, majd elkezdett terelgetni az ajtó felé.

- Hát, ez elég szánalmas próbálkozás. – Tudattam vele, mire értetlenül nézett rám a hátam mögül. Ezt még csukott szemmel is simán ki tudom védeni. Megragadtam a kezét, majd ököllel a lehető legerősebben beleütöttem az ujjtöveinél található csontokba, aminek következtében elejtette a kést. Mikor megszabadultam a fegyvertől egy határozott rúgással az ágyékába, térdre kényszerítettem. Ezután már nem volt mit tenni vele, nem fog egy hamar felkelni.

Hátrafordulva láttam, ahogy Higa a saját testével védi Hoshit, aki megsérült a csata közben. A szeme most olyan volt, mint amilyen Takeshié, amikor engem véd. Apropó Takeshi. Éppen Shusekivel harcolt, aki nem bizonyult könnyű ellenfélnek. Amikor Takeshi támadott, a másik férfi könnyedén hárította, és azonnal visszavágott, így többször is megsebezve Takeshit. Éppen Shuseki támadott, amikor is Takeshi megbotlott egy legyőzött vörös lábában, és a hátára esett. Így Shuseki melléütött, és Midorit találta el, de azon sárkány alakban nem fogott semmilyen penge, így szinte észre sem vette. A férfi újra támadott volna, ám Takeshi addigra már felpattant, és ő támadott. Shuseki nem tudott idejében reagálni, és Takeshi támadása telibe találta. A kard a mellkasába állt. Már éppen örültem volna, hogy Takeshi legyőzte, amikor is Shuseki eszelős vigyorral megszólalt.

- Nem rossz. Te vagy az első, aki le tudott győzni. Éppen ezért, nem hagyhatom jutalom nélkül a tetted. – És utolsó leheletével még meglendítette karját, és bár biztos voltam benne, hogy azt sem tudja hova szúr, mégis eltalálta Takeshit. A vér is megfagyott az ereimben, ahogy láttam összeesni a fiút. Mozdulni sem tudtam, és bárhogy próbálkoztam nem jött ki hang a torkomon. Csak Takeshit láttam, ahogy lassan összecsuklik.

~Hikari~

Előző                                                                                         Következő