12. rész

Riku a főház felé vette az irányt. Az épületből kiszűrődő zene jelezte, hogy bent tartózkodik valaki. Lukára néztem, de ő csak lustán méregette a nővérét. Amikor beléptünk, az első, ami feltűnt, az volt, hogy mindenki elegánsan van felöltözve. Az előszoba fehérrózsákkal volt kidíszítve, amitől az egész hely más hangulatot keltett, mint általában. Riku megállt és szembefordult velünk.
- A társalgóban vár egy meglepetés. – mosolygott rám kedvesen, majd eltűnt a tömegben.
- Hölgyem? – ajánlotta fel a karját Luka lovagiasan. Elmosolyodtam és belekaroltam.
Az étkezőt legalább 50-60 ember töltötte meg. Az asztalokat a falhoz tolták és roskadásig pakolták ételekkel. Körbenéztem a termen, hátha meglátok valaki ismerőset. A szemem meg is akadt egy páron. A férfi fekete öltönyt és piros nyakkendőt viselt. A nő vele megegyező színű piros földig érő ruhát. Barna haja, amibe ősz csíkokat festett az idő, lágy hullámokban omlott a vállára. Megfordultak és, amikor a szemük ránk talált mosolyogva elkezdtek közelíteni felénk.
- Anya, Apa hogy kerültök ide? – öleltem meg őket. Nagyon jól esett a közelségük.
- Tamiko hívott meg minket. – felelte anya – Nagyon kedves asszony. – mosolygott.
Luka kezet csókolt anyámnak, apámmal, pedig kezet fogott.
- Örülök, hogy eljöttetek! – mondta szívélyesen.
- Ugyan mi köszönjük a meghívást! – lelkendezett anyám – elképesztő ez a hely – Ó Kicsim! Keresd meg Eikit!
- Eiki itt van? – kérdeztem tágra nyílt szemekkel.
- De itt ám! – hallottam meg egy hangot a hátam mögött.
- Eiki! – ugrottam a nyakába. Ő átkarolta a derekamat és úgy húzott közelebb.

- Hiányoztál!
- Te is nekem! – engedtem el.
Luka is odajött.
- Szia Haver! – pacsiztak össze.
- Jó kis bulit szerveztetek! – nézett körbe elégedetten.
- Ezt mond a nővéremnek! Repdesni fog az örömtől.
Eiki bólintott, majd felém fordult.

- Táncolunk? – kérdezte.
Lukára néztem.
- Menj csak! – intett, majd anyámhoz lépett és mélyen meghajolva kezet nyújtott neki. Ő nevetve elfogadta és már indultak is a táncparkettre.
Eiki is arra vette az irányt én pedig követtem. A DJ épp egy lassabb számot játszott. Összekulcsoltam a kezem a nyaka körül ő pedig átfogta a derekamat. Lassan ringatózva táncoltunk.
- Minden rendben van otthon? – kérdeztem. Bólintott.
- Ránéztem a farkasokra is. Amikor legutóbb ott jártam minden rendben volt. Chrono kicsit hiányol, de igyekeztem minél többet foglalkozni vele.
- Köszönöm!
- Nincs mit! Na, de mesélj valamit! Neked biztos több mondani valód van.
Gondolkodni kezdtem mivel is kezdhetném, de akárhonnan indultam mind oda lyukadt ki, hogy farkas vagyok.
- Nem igazán történt semmi, csak megismerkedtem pár emberrel. – a fejem fölé néztem nem repedezik e a mennyezet.
- Kedvesen bántak veled?
- Igen. – gondoltam nem rontom el a hangulatot azzal, hogy felhozom a Cordelia ügyet, ezért csak ennyit mondtam – A többségük.
Ekkor egy erős kezet éreztem meg a vállamon. Megperdültem. Asao állt előttem. Haját copfba fogta. Szürke öltönyéről virított, hogy nem olcsó anyagból készült.
- Ne haragudj! – nézett Eikire – Egy pillanatra elrabolnám a hölgyet.
- Persze, semmi gond! – lépett hátra.
Asao az asztalok felé vette az irányt és megtöltött két poharat pezsgővel. Elfogadtam.
- Miről szeretnél beszélni? – kérdeztem és belekortyoltam az italomba.
- Tudom, hogy még nem vagy teljes jogú alfa. – jelentette ki. Oda kaptam a fejem. A rémület nyári záporként söpört végig rajtam.
- Honnan tudod? – kérdeztem leplezve a rémületem.
- Luka mondta el, de amúgy is sejtettem. – felelte, mire egy kicsit megnyugodtam – Azért hívtalak külön, mert szeretnék segíteni, hogy ez megváltozzon. Ma este elviszlek a Walesiekhez persze, ha te is beleegyezel.
- És mi lesz a többiekkel? A szüleimmel, Eikivel és Lukával? – az utolsó szónál megremegett a hangom.
- Lukának ne szólj erről! Tudja, milyen kockázatokkal jár a falka átvétel és el akar majd kísérni. A jelenlétében nem tudnál a feladatra összpontosítani.
Ez teljes mértékben igaz volt, de már a gondolattól is bűntudatom lett, hogy egy szó nélkül lépjek le. 
Végül elfogadtam, hogy nincs más lehetőségem.

- Mikor indulunk? –kérdeztem.
- Megvárjuk, amíg elkezdenek távozni az emberek és egy nagyobb csoporttal elvegyülve kisurranunk. Ha eljött az idő, majd megkereslek.
Bólintottam.

- Tsuki! – hallottam meg a nevem. Megfordultam és megpillantottam Lukát, aki támolyogva próbált utat törni magának a tömegben – Gyere táncolni! – ragadott karon, majd húzni kezdett.

- Luka állj meg! Teljesen részeg vagy! – mondtam ki hangosan is a nyilvánvalót.

- Nem is! – húzott magához. A lehelete bűzlött az alkoholtól.
- De igen! Engedj el! – követeltem, de nem is figyelt rá. Az állam alányúlt és felemelte. A szeme izzott, még így is csábítóan festett. Megerőltettem magam és kitéptem magam a karjai közül. Tágra nyílt szemekkel meredt rám. – Szólj, ha kijózanodtál! – hagytam ott.

Az este hátralévő részét Eikivel és a szüleimmel töltöttem. Ki akartam használni, hogy itt vannak. Mivel meghatározatlan ideig laktam Lukáéknál, nem akartam arra vesztegetni az időmet, hogy a későbbiek miatt aggódjak. Éppen apával táncoltam, amikor Asao jelent meg és jelzett, hogy itt az idő. Elbúcsúztam a szüleimtől és azzal az indokkal, hogy rosszul érzem magam, kislisszoltam a teremből. A hűvös levegő kellemesen hűtötte a bőrömet, ahogy áthaladtunk a fák között, Asao autójáig. Egy fekete terepjáró volt, legallábbis a fényviszonyok miatt én feketének láttam. Amikor beültünk oda nyújtott egy halom ruhát, hogy a visszaváltozás után azt húzzam fel. Gondolatban már a falkámmal voltam. Reméltem, hogy nem kell erőszak, ahhoz, hogy alfa lehessek. Az út feszült csendben telt és egy idő után ez nyomasztóan kezdett hatni rám.
- Félek. – vallottam be. Asao eleresztett egy félszeg mosolyt.
- Ne félj, nem lesz nehéz dolgod, csak átváltozol és vezetni kezded őket, ha követnek, még harcolnod sem kell.

Ettől egy kicsit megnyugodtam. Most már, csak azt kellett remélnem, hogy odatalálok a Gael falkához egyedül.
Amikor odaértünk vettem egy mély levegőt, mielőtt kiszálltam volna a kocsiból. Asao nem szállt ki, amíg át nem változtam.
- Sok szerencsét! – mosolygott, majd két ujját a szája elé szorította. Luka egyszer mesélte, hogy a családjában így küldik útukra a nehéz feladat elé nézőket. Bólintottam, majd beszaladtam a fák közé. Az ismerős táj szinte magához ölelt. Fel sem tűnt, hogy mennyire hiányoltam. Nagyobb sebességre kapcsoltam és vágta közben vonyítottam el magam. Nem kaptam választ, de betudtam a köztünk lévő távolságnak. Annyira siettem, hogy megcsúsztam egy farönk nedves moháján és hasra estem. Gyorsan felpattantam kiprüszköltem az orromba került földet és már szaladtam is tovább. Élveztem, ahogy a szél az arcomba vág és összeborzolja a bundámat. Szabadnak éreztem magam. Pár méter múlva újra elvonyítottam magam. A válasz egyetlen fájdalmasan magányos vonyítás volt. Yokoé. Összeszorult a gyomrom. Hirtlen nagyon rossz érzésem lett. Immáron az aggodalom miatt szedtem a lábam. Mire a tisztáshoz értem már jócskán kifáradtam. Kicsit távolabbról nyüszögést hallottam, de mivel a felhők eltakarták a holdat, nem sokat láttam. Lassan haladtam előre, mígnem a lábam valamibe beleütközött.
A hold előbukkant a felhők mögül kísérteties világosságot adva ezzel. Amikor megláttam mi hever a lábam előtt megállt bennem az ütő.

Luka szemszöge:

Egy a főház mögött lévő fa tövében vártam, hogy kicsit kitisztuljon a fejem. Már ezerszer megbántam, hogy engedtem Mizuki -az egyik legjobb barátom- unszolásának és nem álltam meg egy pohár bornál. A látásom még kába volt, de már úgy éreztem, meg tudok állni a lábamon, ezért felálltam és vissza mentem a terembe, hogy megkeressem Tsukit. Az italos pultra rá sem akartam nézni, de a szülei ott álldogáltak, szóval mégis arra vettem az irányt.
- Jó estét! – köszöntem illedelmesen és próbáltam józannak mutatkozni – Kérhetek egy kis segítséget, hogy merre találom Tsukikot?
- Ó drágám! – Egy félórája elköszönt tőlünk, mert rosszul lett. – ránézett a párjára, mintha megerősítésre várna. Gombóc nőtt a torkomba.

– Az apád is elkísérte, azóta őt sem láttuk. – tűnődött Tsuki apja.
- Köszönöm! – hajoltam meg sietősen, majd a tömegen keresztülvágva az ajtó felé oldalaztam.
Rossz érzés fogott el. Gondolatban jól hasba rúgtam magam. Az estéből, csak töredékekre emlékeztem, de még most is tisztán hallottam a fejemben, ahogy Tsuki a szemembe néz és azt mondja: „Šzólj, ha kijózanodtál!” A tekintete mérges volt és csalódott. Megráztam a fejem, hogy eltűnjön a kép, mielött becsavarodok. Futólépésben haladtam a szállás felé. El sem tudtam képzelni, mit akarhat az apám. Nem tudtam elképzelni, hogy ott hagyja a vendégeit és félre vonul, még ha Tsukiról is van szó. A házba beérve felszaladtam a lépcsőn, ne törődtem azzal, hogy levegyem a cipőm és tudtam, ezért később Riku számolni fog velem, de nem érdekelt. Feltéptem a szobám ajtaját, de az csak üresen tátongott. A tarkómra szorítottam a kezem és úgy próbáltam kitalálni, hogy mitévő legyek. Észre sem vettem, hogy nem vagyok egyedül. A mögöttem megszólaló hangtól összerezzentem.
- Luka, én… ne haragudj, hogy eltitkoltuk előled, de apád, így látta jobbnak. – anya kerülte a tekintetem és ez egyáltalán nem tetszett.
- Miről van szó? – sürgettem.
- Elvitte a Walesiekhez, hogy átvezesse a farkasokat. – az arcát a tenyerébe temette, ebből láttam, hogy neki sem tetszik az ötlet. Hirtelen összeállt a kép. A buli csak figyelem elterelés volt. Mizukit is valószínűleg apa küldte, hogy itasson le és ezzel megakadályozza a közbeavatkozásomat. Régen rájöttem már milyen kártyákkal játszik az apám, így nem lepődtem meg. A düh lángolva lobogott bennem. Egy szó nélkül mentem el az anyám mellett. Csak reméltem, hogy nem próbál megállítani. Nem tette. A földszinten felkaptam a kulcsaimat és a garázs felé vettem az irányt. Lent bepattantam a Volvoba és a gázra tapostam.

Tsuki szemszöge:

A földön Hana élettelen teste hevert. Először nem állt össze bennem a kép. A szeme nyitva volt, a torkát átharapták. A vér még nem száradt meg teljesen a bundáján. Ez a látvány több mint elég volt, hogy visszaváltozzak. Remegő kezekkel csuktam le a szemeit. Ekkor újra meghallottam a nyüszögést. Felkaptam a fejem és felálltam. Az elém táruló látványtól sokkot kaptam. Úgy éreztem, mintha kirántották volna alólam a talajt. A tisztáson mindenhol a farkasaim és azok letépett végtagjai hevertek. A vér vörösre festette a tájat. Mindjükkel ugyanúgy végeztek. A szám megremegett. Az arcomon peregni kezdtek a kétségbeesés és harag könnyei, ahogy közöttük lépkedve a nyüszögés irányába haladtam. A fától, ahol anno rengeteget heverésztünk ott feküdt Juro. Fekete bundáját jó néhány seb tarkította. Látszott rajta, hogy a végsőkig harcolt és védte a társait, ahogy azt egy jó alfának tennie kell. Térdre rogytam mellette és kitapintottam a pulzusát, nagyon gyenge volt. Tudtam, hogy csak percei vannak vissza. Óvatosan az ölembe húztam a fejét és simogatni kezdtem. A szemem előtt a közös emlékeink képei peregtek le. Továbbítottam neki a képeket. Egy utolsó halk nyüszögés utána az izmai összerándultak és a szemei örökre lecsukódtak. A könnyeim megállíthatatlanul ömlöttek. Felordítottam. A hangom hisztérikus volt. A fejemre szorítottam a kezem. Egész testemben remegtem. A zokogás rázta a testem. A családomat, akiknek az életemet köszönhetem, akiket fivéreimként szerettem, akiknek a vezetőjükké váltam volna itt hevertek és soha többet nem mozdulnak. A veszteséget nem bírtam feldolgozni. Úgy éreztem, mintha egy rossz álomba csöppentem volna. Nem akartam elhinni, hogy ez tényleg a valóság. Becsuktam szemem és lefeküdtem az egykori alfa mellé. Arcomat a bundájába fúrtam. Már nem pézsma illata volt. Vér és ismeretlen szagok itták át az egész testét. Elfordultam, mert nem bírtam elviselni.

Nem tudom meddig feküdtem ott, de amikor magamhoz tértem már nem voltam egyedül. Luka és Asao farkasról farkasra járt és mindegyiknek lecsukták a szemeit, majd egy leplet terítettek rá. Valaki felöltöztetett a ruhába, amit még Asao adott a kocsiban. Az arcom ragadt a rászáradt könnytől. Amikor Luka észrevette, hogy magamhoz tértem mélyen a szemembe nézett. A tekintetében bűntudat, harag és részvét mutatkozott. Lassan oda sétált és szótlanul megölelt. A nyakába temettem az arcom. Olyan erősen szorított, mintha attól félne, hogy darabokra hullok. Abban a pillanatban úgy éreztem ez tényleg lehetséges. Asao közbe odahozott egy újabb leplet és letakarta vele Jurot. Mivel még mindig nem akartam elfogadni, hogy halott, szörnyülködve néztem rá. Úgy éreztem, mintha ezzel megakadályozná, hogy felébredhessen. Luka észrevette és gyengéden eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen.
- Most hazaviszlek. – jelentette ki, majd mikor nem mozdultam a karjába vett. Az egyik felem tiltakozni akart. Sikítani és addig ütni, amíg el nem enged. A másik felem, viszont nem akart itt maradni a rengeteg fájdalmas emlék között. Így végül nem tiltakoztam. Akkor viszont eszembe jutott valami, ami maradásra bírt. A hang, ami ide vezetett Yokoé volt. Lehet, hogy életben maradt?
- Luka! Állj meg! – kértem – Yoko nem halt meg! Hallottam, hogy vonyít. Menjünk vissza! – könyörögtem. Úgy tűnt vívódik.
- Tsuki szerintem csak álmodtad… nem maradhatott életben. Ekkora mészárlás után nem. - láttam a szemében, hogy nem hisz nekem.
- Nem álmodtam! – kiabáltam és újra eleredtek a könnyeim.
Nem vártam meg mit mond, futásnak eredtem. Körbe jártam az erdőt. A helyeket, ahol lehetségesnek láttam, hogy elrejtőzhetett.
- Yoko! – kiabáltam – Yoko! Gyere elő! Én vagyok! Yoko! - kezdtem kétségbe esni. Féltem, hogy végül Lukanak lesz igaza.
- Tsuki, elég! – Luka hátulról átölelt. Megpróbáltam kiszabadulni, de a karjai acélbilincsként fogtak át.

- Engedj el! – kiabáltam, de nem mozdult. Már azon gondolkoztam, hogy átváltozok és megharapom, de akkor valami megmozdult a bokorban. Luka magamögé szorított és védekező állásba állt. Az övéből előkapott egy kést és gyakorlott mozdulattal maga elé tartotta. A rémületem feleslegesnek bizonyult. A bokorból Yoko támolygott elő. Alig állt a lábán. Odaszaladtam és gyengéden a földre fektettem, hogy fel tudjam mérni a sérüléseit. Ő azonban ezt nem akarta hagyni. Felállt és elindult az egyik irányba. Nem tudom milyen indíttatásból, de követtem. Egy üreges rönkfához vezetett. Ott halkan felvakkantott, mire Taro és Toin bújtak elő. Alig hittem a szememnek. Ők hárman túlélték. A remény egy sugara szökkent szárba a szívemben, hogy talán mégsem ment tönkre minden. Közben Luka is utolért minket. Nem mondott semmit, Yoko hasa alányúlt és felemelte. Az ikrek látszólag az ijedségen kívül nem szenvedtek sérüléseket. Követték Lukat. Én mögöttük mentem arra az eshetőségre, ha esetleg ismét felbukkanna a gyilkos. A Volvonál Luka intett, hogy üljek be a hátsó ülésre. Engedelmeskedtem, mire az ölembe fektette Yokot. Az ikreket egy kicsit győzködni kellett, de végül be tudtuk rakni őket az anyjuk mellé. Mikor Luka is beszállt a volánhoz, elindultunk. Haza fele menet végig Yokot néztem. Simogattam és figyeltem, ahogy a mellkasa egyenlőtlenül süllyed és emelkedik. Légzési nehézségei voltak. Képek kezdtek derengeni a fejemben. Zavaros és halvány emlékek voltak, de mind egy embert ábrázoltak. Alfa volt ezt tisztán láttam. A farkasok, akiket az enyémek ellen küldött, egytől egyig feketék voltak, pont, mint, akit Lukáéknál láttunk. Sorra néztem, ahogy ölik meg a társaimat. Felfordult a gyomrom attól a mérhetetlen haragtól, amit éreztem. Yoko emlékei nagyon fájdalmasak voltak. Bűntudatot éreztem, amiért ott hagytam őket. Védtelenül. Egyedül. Kiszolgáltatva ezzel annak a férfinak és a falkájának. Luka a fejembe látott.
- Nem a te hibád. Az, ha ott lettél volna semmin nem változtatott volna, csak azon, hogy most nagy valószínűséggel halott lennél. – felelte nyugodtan. Az arca kifejezéstelen volt – Ha mindenképp hibáztatni akarsz valakit, hibáztass engem. Én kértelek meg, hogy gyere el otthonról.
Nem tudtam és nem is akartam őt hibáztatni. A hejében én is ugyan így cselekedtem volna. Mindketten elmélyültünk a gondolatainkba, így csend telepedett közénk.

- Luka! – szóltam előre  – Már van okom bosszút állni!
Barátom, csak egy bólintással jelezte, hogy érti, mire gondolok. Magamba elhatároztam, hogy, ha beleszakadok is, akkor sem engedem, hogy a Gael falka a Walesi vagy akár a Cornvalli sorsára jusson. A szemem tűzben égett és olyasmit éreztem, amit már nagyon régóta nem: vágyat a vadászatra, az ölésre.

-Miyako-