12. rész

A ház egy szintes volt, fehérre meszelt falain szokatlanul sok ablak engedte be a napfényt. Szám szerint 17. A ház mellett még állt egy omladozó pajta és egy öreg kút. Lényegében elég sivár hatást nyújtott. Kiszálltam a kocsiból. A napokban eshetett, mert a talaj még mindig lágy volt. Bele léptem egy termetes pocsolyába és rögtön hanyatt is estem. Nyomdafestéket nem tűrő szavak hagyták el a számat.

- Városi. – ciccent fel Amon. Felkönyököltem a sárral nem volt bajom, csak a fájdalommal, amit a fenékre huppanás okozott. Haruka megkerülte a kocsit, majd amikor látta szánalmas pozíciómat, oda jött és felhúzott, majd megkérdezte, hogy jól vagyok – e. Nos, ez lett volna egy barátnő dolga, de Haruka a legjobb barátnőm volt így, amikor meglátott, hangos nevetésben tört ki és levetődött mellém a pocsolyába, majd elkezdett sárangyalt gyártani. Nem érdekelte, hogy piszkosak lesznek a ruhái, vagy, hogy csupa sár lesz a haja igazából engem se így csatlakoztam.

- Hé! – kiáltott valaki – Nekünk, miért nem szóltatok? – Két alak szaladt felénk, egyforma magasak voltak és szinte teljesen együtt mozogtak. – Ki akartatok hagyni a buliból? – kérdezte, Aki és őszinte sértődöttséget hallottam ki a hangjából. Amon felhúzta a szemöldökét. Ayato hátulról átkarolta testvére nyakát, majd annál fogva oda rángatta a dagonyához. Nevetve belelökte, majd rá ugrott. Aki felkiáltott, majd lelökte magáról és ráfeküdt. Ayato nyöszörgő hangot hallatott a ránehezedő súlytól.

- Tiszta kattantak, vagytok. – jegyezte meg a kocsinak támaszkodó Amon. Az ikrek felemelték a fejüket, majd elmosolyodtak. Egymásra sem kellett nézniük, hogy tudják ugyanarra gondolnak. Amon megérezte a vesztét.

- Na, ne! Én ezt nem.

- De bizony. – mondták az ikrek szinkronban, majd a következő pillanatban mind a hárman eltűntek. A pocsolya még hullámzott a hirtelen támadt mozgástól. Felültem és körbe néztem. Haruka is ugyanígy tett.

- Nézd, ott vannak! - mutatott a ház felé. Akihiko elkapta Amont a kabátjánál, így egy pillanatra megálltak, de szinte azonnal el is tűntek. A következő pillanatban mindhárman a pocsolyába csapódtak, amitől a víz minket is jócskán beterített. Amon a hátán az ikrek pedig mellette terültek el. Amon arckifejezését látva kitört belőlem a nevetés. A többiek is csatlakoztak hozzám. Ám hamar lefagyott a mosoly az arcunkról, amikor Amon is nevetni kezdett. Ő saját magán nem nevetne soha, ennyire már ismertem. Félre billentette a fejét rám nézett, majd alakot váltott. A következő pillanatban egy vízisikló úszott felém, a félelemtől ledermedtem és nem mertem mozdulni. Felmászott a lábamon és besiklott a pólóm alá majd fel a nyakamra. Fülig vörösödtem. Éreztem, ahogy a bőre hozzá simul az enyémhez és egyáltalán nem hasonlított kígyóéhoz inkább olyan volt mintha egy emberi tenyér kúszna végig a nyakamon, ez felébresztett. Egy határozott mozdulattal elkaptam a kígyó farkát és annál fogva odaadtam a tekergőző példányt, Aki kezébe.

- Látod, ha vízipókká változol, még észre sem veszi, ha bemászol a pólója alá. – jegyezte meg.

- Egy beteg, perverz állat vagy tudd meg. – kiabáltam, amikor visszaváltozott.

- Ez csak a büntetés volt, amiért kinevettél.  – mosolygott negédesen.

- Izé nem akarom félbeszakítani az eszmecseréteket, de kezdek megfagyni. – szólt vacogva Haruka. A szája már kezdett lilulni és már én is kezdtem fázni.

- Mennyünk be? – kérdezte Aki. Bólintottam.

A ház belseje szöges ellentéte volt a külsejének. A falak koromfeketére voltak mázolva. A házon egy folyosó vezetett végig bal és jobb oldalán 17 – 17 számozott ajtóval. Egy elmegyógyintézethez tudtam volna hasonlítani, ha az elegáns bútorozást nem számoljuk. A falakon festmények lógtak, ebben a témában nem nagyon voltam otthon, de annyit meg tudtam állapítani, hogy értékes darabokról van szó. A folyosó végén még további két ajtó nyílt.

- A konyha – mutatott a baloldalira Ayato – és a fürdő – mutatott a jobb oldalira.

Miután Ayato megmutatta a szobáinkat – én a 17- est kaptam a folyosó végén a 34- essel Amonéval szemben. – Összegyűltünk a konyhában. A folyosóhoz hasonlóan ez is drágán felszerelt volt. Középen egy asztal volt körbe székekkel Haruka és Ayato között foglaltam helyett.

- Nos, van pár szabály, amiket be kell tartanotok. – kezdte Aki – Gondolom feltűnt, hogy mennyi szoba van, ezeknek nagyon fontos szerepük van. Olyan Angyalokat szállásolunk el itt, akik a felsőbb réteghez tartoznak.

- Ezt, hogy érted? – kérdeztem.

- Erősebbek, mint mi és nem igazán szívlelik az embereket. – Gombóc nőtt a torkomba - Az ő feladatuk, hogy megöljék a démonokat.

- Szóval Démonvadászok. – fejezte be Ayato.

- De miért utálják az embereket? – tette fel a kérdést Haruka.

- Mert, ha nem lennének emberek, akkor nem kellene eltávolítani a démonokat. Ezt az emberek védelmében teszik. Még, ha nem is önként.

- Biztos jó ötlet volt idehozni minket? – kérdeztem. Aki bátorítóan rám mosolygott

- Ne aggódj! Ez a mi házunk itt nem tehetnek semmit. Különben meg rengeteget melóznak azért, hogy biztonságos legyen a föld. Mi értelme lenne, ha végül ők bántanának titeket?

- De, azért nem árt óvatosnak lennetek velük. Ne bosszantsátok fel őket, ha lehet. – mondta Amon.

- Oké. Van még valami? – kérdeztem.

- Nincs. Ennyi. Ma jön egy négyfős csoport. Ha lehet maradjatok a szobátokban, amíg itt vannak.

- Meddig lesznek itt?

- Amíg meg nem ölik azt a démont, amivel ti is találkoztatok.

- Értem. Lehet egy utolsó kérdésem?

- Persze. – bólintott Aki.

- Már elmondtam, hogy a démonok is egykor angyalok voltak, túl erősek egy nephilnek. Nem figyeltél? – Már nagyjából elfogadtam, hogy Amon nem tehet arról, hogy olvasni tud a gondolataimban, de azért igazán idegesítő volt.

- Hé! Ez nem ér avassatok be minket is. – vágott durcás képet Haruka.

- Azt akartam kérdezni, – néztem mérgesen Amonra egy pillanatnyi hatásszünetet tartva – hogy miért nem a nephilek ölik a démonokat.

- Tényleg szemét vagy. – mondta Aki Amonnak.

- Most miért? – nézett rá értetlenül.

- Ha már tudod mire gondol, legalább hagyd figyelmen kívül. Mi lenne, ha a te fejedben tudnánk olvasni? – egy pillanatra mindenki elgondolkodott.

- Fúj már! – szólaltak fel az ikrek szinte egyszerre. Erre csak elmosolyodtam. Nem ismertem annyira Amont, hogy tudjam, mi járhat a fejében, ezért nem is törtem magam nagyon, de úgy látszik, senki nem járna jól vele, ha tudna olvasni a gondolataiban.

 Megkondult egy harang, mire mindenki felkapta a fejét.

- Basszus! Két órával előbb jöttek. Mennyetek be a szobába és maradjatok csendben, amíg elmagyarázom a szitut. Oké? – mondta Ayato.

Engedelmesen bevonultam a 17- esbe Haruka pedig a 16- osba. A szobában nem volt sok minden, de nem panaszkodhattam. Volt ágy, egy íróasztal, sőt még tévé is. Elterültem a francia ágyon és kezembe vettem a Dengeki Daisyt. A kintről beszűrődő zajok, viszont minduntalan megzavartak. Felültem és elkezdtem hallgatózni. Ayato magyarázott valamit. Majd valaki lenyomta a kilincset, de nem jött be. Majd végül megszólalt.

- Ugyan kérlek! Idáig hallatszik, ne mond már nekem, hogy nincs itt senki! – az ajtó kinyílt és egy Jóképű a harmincas évei elején járó férfi állt meg a küszöbön. – Ezt a mázlit! – mosolygott.