Rajtaütés

Akármennyire erős is vagyok nekem is kell néha gyakorolni, hogy edzésben maradjak, na meg, persze ha edzek, akkor valahogy mindig megnyugszom. Miközben harcolok, minden kiszáll a fejemből és csak a harcra tudok figyelni. Imádom ezt az érzést még akkor is, ha emiatt rengetegen meghalnak.

Most is a mezőn csépeltem a sebtében felállított szalmabábúkat és a túlfűtöttek érdeklődve figyelték tevékenységemet. Nao valahol a házban ügyködött valami olyat, amit nem akar megmutatni, mert azt mondja ezt a meglepetést nekem készíti és még nincs kész. A nagyapja egy kidől, fatörzsön üldögél a mező szélén kezében egy pohárral, amiben valami zöld lötty van (Szentül állítja, hogy tea.) és elmélyülten tanulmányoz, engem amint legyilkolom a szalmabábúkat. Chie egy fán kuporodott össze és aludt.

Az utóbbi néhány nap ilyen békében telik és szinte már azt is elfelejtem, hogy éppen háború dúl a világban és az én feladatom, hogy elcsendesítsem a szembenálló feleket. Ekkor azonban Nao tudatja velem, hogy elkészült a meglepetése és nézzem meg. Mondanom sem kell teljesen fellelkesültem és izgatottan követtem a fiút, hogy végre láthassam azt a titkos cuccot, amit egész eddig készített. Egy kis szobába vezetett melynek padlóján rengeteg szövet és egyéb anyagok hevertek szanaszét.

Egy kis asztalkán egy ponyvával letakart valami feküdt és gyanítottam ez lehet az a bizonyos meglepetés. Nao vigyorogva intett a dolog felé.

- A tiéd nézd csak meg. – Bólintottam és levettem a ponyvát. Egy köpenyt találtam ott ami alatt egy pisztoly hevert. A köpeny fekete volt és a hátán élénkvörös lángok csaptak fel közöttük előbukkanva egy pisztoly, aminek csövéből láng csapott ki. A lángok körül parázs és füst volt belehímezve a fekete háttérbe. – Ez lesz a védjegyed.

Felhúztam az egyik szemöldököm, de valójában végeredményül tetszett, mert valahogy nem azt a fenyegetően lehangoló összhangot nyújtotta, mint a katonaságban viselt ruhám és valahogy illett hozzám. Ezután a pisztolyt vizsgáltam meg közelebbről. Egyszerű ezüst fegyver volt, ami tökéletesen illeszkedett a kezembe mintha direkt nekem tervezték volna. (ez valójában így is van.) A markolata valamilyen számomra ismeretlen fából készült, és ahogy megfogtam valahogy olyan volt mintha folyamatosan áradt volna belőle a meleg. A csövére vörös betűkkel a következő volt karcolva: the fire revolution*

- Valahogy olyan… - Nem igazán találtam a szavakat.

- Értem. – mosolygott rám Nao. Én is elmosolyodtam bár nem voltam benne biztos, hogy tényleg érti elvégre én magam sem értettem még egészen. Olyan érzés volt mintha az a pisztoly élne. Mintha a részem lenne, ami elveszett és most végre megtaláltam volna. És most hogy a kezemben tartottam egészen nyugodtnak éreztem magam mintha csak ez lett volna az, amit egész eddigi életemben kerestem volna.

- Köszönöm. – mondtam és a pisztolyt az övemre csatoltam. Aztán eszembe jutott valami és kiszaladtam a mezőre. Nao értetlenül követett majd megállt a ház ajtajánál mikor meglátta, hogy a bábuk közé sétálok. Megálltam a kör közepén és előkaptam újdonsült fegyverem. Ráirányítottam a bábura és a markolata izzani kezdett. Nem csak hőt sugárzott az egész fegyver világoskék fénnyel izzott. Kilőttem egy tűzgolyót, de az a szokásos pusztító tüzem volt nem pedig a kék, amivel a pisztoly is égett. Elhúztam a számat és folytattam a lövöldözést.

Épp a vacsorához készültünk az ebédlőben, amikor meghallottuk egy túlfűtött kiáltását mely valószínűleg minden normális ember fülét bántotta volna és érthetetlen lett volna, mindenkinek mit mond ám mi értettünk minden egyes hangot.

- Behatolók! – Meglepetten ugrottunk fel Naoval egyszerre az asztaltól és én felkapva a pisztolyomat nekiiramodtam. Nao mögöttem futott szorosan a nyomomban maradva. Most hogy jobban belegondolok soha nem láttam Naot harcolni. Biztos képes lesz megvédeni magát? Á minek aggódom persze, hogy képes lesz rá.

Kiértünk a kapun és meglepetten észleltük, hogy a katonaság emberei állnak ott. Nem egy egész sereg csak néhányan a különleges egységből és persze Emori. Genki és a csapat is ott volt és olyan képpel néztek rám, mint én rájuk. Pislogtam párat jelezve, hogy nem nagyon értem mi történik majd hangot is adtam érzéseimnek.

- Hogy kerültetek ide? – Néztem a bátyámra, aki csak kínosan mosolyogva vállat vont és fejével Emori felé intett. Ránéztem a férfire és most tőle vártam a választ.

- Természetesen követtünk mégis hogy máshogy? – kérdezte mintha valami értelmi fogyatékoshoz beszélne.

- Mit akartok?

- Visszavinni téged oda ahova tartozol. Te nem vagy túlfűtött tehát mellettünk a helyed. – forgatta meg a szemét. Összevontam a szemöldököm.

- Nem tartozom ide? Sokkal inkább van helyem itt, mint a katonaságnál. Elvégre lehet, hogy nem vagyok túlfűtött, de tudod, jól hogy Hero sem. Szerintem nincs olyan hely ahol valaha is helyem lehetne. – néztem rá rezzenéstelen arccal. És utáltam a tekintetet, amit visszakaptam. Emori szánakozva és egyben dühösen pillantott rám, amitől bennem is felment a pumpa. Nehogy már sajnáljon.

- Nem értem mit akarsz tenni. Itt maradsz és? Mit oldasz meg vele? Semmit. – mondta dühösen és közelebb lépett. Néhányan követték, de a legtöbben maradtak a helyükön és némán figyelték a jelenetet. Nem nagyon volt kedvük beszállni a veszekedésbe és ezzel magura haragítani Emorit. Meg is tudtam érteni őket a helyükben nekem sem lenne kedvem ezt tenni csakhogy nekem már amúgy is mindegy volt.

- Lehet, hogy nem azzal oldom meg a problémát, hogy maradok. Lehetséges, hogy van tervem, aminek a része az, hogy itt vagyok. – válaszoltam vállat vonva mire Emori meglepetten nézett rám.

- Neked van terved? – kérdezte. Nos, igen általában tervezés helyett csak nekirontok mindennek, de most talán egy kicsit túl sok lenne az egész így előre kell gondolkoznom. Nem szeretem, mert bármikor felsülhet a tervem, amit olyan hosszú idő alatt agyalok ki és mégis elég neki egy pillanat egy rossz mozdulat és kész vége. De most nem tehetek mást, hacsak nem akarok meghalni, ami még nem állt szándékomban.

- Néha nekem is lehet egy-egy kósza tervem nem igaz? – vontam vállat, de a férfi továbbra is meglepetten nézett rám. Genki ezt a pillanatot választotta arra, hogy megunja a csendben figyelést.

- Szerintem blöffölsz. Te meg a tervezés két olyan dolog, amit még csak egy mondatban sem lehet említeni. – mondta mire Emori bólogatni kezdett és néhány barátomtól is hasonló helyeselést lehetett látni.

- Valamiért úgy érzem, hogy ti most nyíltan sértegettek engem. – sóhajtottam. Nao felkuncogott mellettem mire morcosan néztem rá. Természetesen csak annyit értem el vele hogy még jobban rázta a nevetés. Ekkor megjelent Chie és érdeklődve pattant a vállamra, hogy onnan szemlélje a történéseket. – Egyébként attól még hogy nem szeretem még meg tudom csinálni.

- Akkor mikor kellett volna miért nem csináltad? Rengeteg alkalom volt, hogy kellett volna egy terv és te olyankor mindig azt mondtad, hogy felesleges és amúgy sem tudsz semmit megtervezni előre és nekirontottál az ellenségnek. – mondta Emori.

- Ki tudja? – kérdeztem rá és vigyorogva figyeltem, ahogy a férfi dühe ismét felkap.

- Komolyan mondom én ki foglak téged nyírni! – mondta dühösen mire a vigyor csak még szélesebb lett az arcomon, de hirtelen elkomolyodtam. Most nincs időnk egymás cukkolására.

- Menjetek vissza! Nem megyek, veletek nekem van valami, amit el kell intéznem. – mondtam határozott hangon mire meglepődést láttam Emori szemeiben. Genki előrébb lépett és kinyújtotta a kezét felém.

- Tudod, hogy neked tényleg nem itt van a helyed! Csak gyere és kész!

- Mint mondtam nekem sehol sincs helyem. Ez már csak ilyen, de tudod… Ezek az emberek számítanak arra, hogy képes leszek megmenteni őket és nem fogok senkit cserbenhagyni. Megmentek mindenkit anélkül, hogy bárki is meghalna, miközben ezt próbálom megtenni.

- Úgy emlékszem, hogy elmagyaráztam, hogy néha kellenek áldozatok a célod elérésének érdekében. Ez normális és azt hittem már megszoktad.

- Nem hiszem, hogy valaha is képes lennék megszokni. Viszont azt kell, mondjam, hogy be fogom bizonyítani, hogy áldozatok nélkül is képes lehetsz elérni amit, akarsz. Csak figyeljetek engem!

Egy golyó süvített el a fülem mellett mire meglepetten néztem Emorira. A férfi kifejezéstelen arccal nézett vissza rám a pisztolyát pedig egyenesen rám szegezte. Az előző lövést nem elvétette csak figyelmeztetett. Már komolyan gondolja és bármit megtesz azért, hogy elérje, amit akar. Viszont ha engem megöl, azzal nem érne semmit ezért is nem értettem, hogy miért engem céloz? Talán meg akar ölni, hogy ne, tudjak rájuk támadni?

A következő pillanatban azonban már a mellettem álló személy szemezett a pisztolycsővel. Megmerevedtem és döbbenettel, vegyes rémülettel néztem a férfi szemeibe, aki le sem vette rólam a pillantását mégis pontosan tudtam, hogy anélkül hogy célozna is tökéletesen el fogja találni a célpontot. Emori lila szemeiben hidegség csillant és engem kirázott a hideg éreztem, ahogy a karomon feláll a szőr. Megremegtem és léptem egyet előre.

- Emori most ugye csak szórakozol velem! Nem lőheted le! – mondtam mire a férfi szemeiben megláttam azt, amit soha nem akartam. Régen így nézett egy túlfűtöttre, aki megölte az egyik közvetlen beosztottját. Nagyon jóban voltak egymással mondhatni a legjobb barátok voltak. A férfi pedig hihetetlenül maga alatt volt mikor meghalt a barátja. Teljesen komolyan gondolta. Képes lett volna lelőni Naot ha azzal elérheti, hogy vele menjek.

- Azt hiszed, nem teszem meg? Most nagyot csalódtam benned Aimi. Pontosan tudod, hogy képes vagyok rá. – mondta hidegen és úgy éreztem maga a hangja is ezernyi kés melyet egyenesen a szívembe szúrnak. Megdermedtem és mozdulatlanul tágra nyílt szemekkel néztem a férfire. – Ha most velünk jössz, akkor nem ölöm meg. Persze megkapja méltó büntetését, ahogy te is, de nem fogom megölni.

- Nem. – Nem én mondtam. Bár az én szám is válaszra nyílt, de azt akartam mondani, hogy rendben. Viszont mielőtt akár egy hang is kijöhetett volna a torkomból Nao válaszolt. És a lehető legrosszabb választ adta. Ijedten kaptam felé a pillantásomat és kétségbeesetten néztem amint a golyó kilő és egyenesen Nao felé tart. A testem nem hallgatott az utasításaimra egyszerűen magától mozdult bár én is ezeket a parancsokat adtam ki neki.

A golyó egyenesen tartott Nao felé és látszólag semmi sem lett volna képes arra, hogy megállítsa célja elérésében. Már majdnem eltalálta Naot ám a következő pillanatban éles fájdalom hasított a bal vállamba és a földre rogytam. A testem és a lelkem egyaránt emlékezett erre a fájdalomra és én ismét nem láttam semmit. Összeszorítottam a szememet és a kezemet vérző sebemre szorítottam majd nagy nehezen feltápászkodtam.

Mindenki döbbenten állt és kikerekedett szemekkel nézett rám még Emori sem tudta mi történik. A lábaim remegtek és alig tudtam állva maradni erősen kellett összpontosítanom, hogy lássak is valamit és ne szorítsam össze azonnal a szemeimet. Kissé dülöngéltem és remegtem. Egyszerre annyira hideg lett. Ezen meglepődtem elvégre már jó ideje nem érzem a hideget a tűz miatt. Tudtam, hogy rettenetesen vérzik a kezem a nélkül is hogy oda néztem volna alvégre igencsak mélyre hatolt a golyó, de még tartottam magam.

Nao egy tétova lépést tett felém mire a tekintetemmel üzentem neki hogy maradjon, ahol van. A másik oldalon is mocorgás támadt és láttam, ahogy a barátaim és a bátyám elindulnak felém, de őket is megfagyasztottam a pillantásommal. Nem tudom, hogy működhetett ez a technika tekintve, hogy alig álltam a lábamon, de minden esetre mindenki megállt. Emorira pillantottam, aki tányérméretűre kerekedett szemekkel nézett rám és a kezében remegett a fegyvere.

- Te teljesen meg vagy húzatva? – kiáltotta hirtelen engem és saját magát is meglepve a férfi, de nyugodtan válaszoltam neki.

- Attól tartok, hogy valami nincs rendben idebent. Talán elgurult a gyógyszerem vagy vakációzni mentek esetleg nincs ki mind a négy kerekem. De valójában az is lehet, hogy mind a három. Mindenesetre nem engedem, hogy bántsd őt. – néztem a szemébe és amennyire csak tudtam próbáltam határozottnak tűnni. Kissé megremegett a lábam és majdnem be is adta a törülközőt, de végül sikerült megtartanom magam. – Nem fogsz senkit sem bántani miattam! Ezt nem fogom megengedni többé!

- Oké nem bántok senkit, de el kell látni a sebedet különben még a végén, elvérzel itt nekem. – mondta és békítően a magasba emelte a kezét, a pisztolyt pedig eldobta. – Oké? Gyere szépen és ellátjuk a sebet.

- Attól tartok most én csalódtam benned. Ugyan már nagyon jól tudod, hogy ennyitől nem fogok meghalni. Bár tény és való hogy valószínűleg nemsokára elvesztem az eszméletem, de nem halok meg. – vigyorogtam rá és a fejem is elkezdett hasogatni. Egyik kezemet a halántékomhoz emeltem és nagyon reméltem, hogy nem fogok megint kikelni magamból, mert most nagyon csúnya lenne a vége. – El kell mondanom neked valamit és addig nem engedem, hogy bármilyen fájdalom is erőt vegyen rajtam.

- Majd elmondod miután már kezeltük a sérülésed és elég jól leszel! – mondta dühösen és egyben aggódón. – Csak hagyd, hogy megmentsünk. Nem fogunk megbüntetni sem téged sem a barátocskádat szóval kérlek… - Nem tudta befejezni, mert Chie aki a magánakcióm miatt leesett a vállamról mérgesen felkiáltott.

- Ha nem hagyod, hogy végigmondja, akkor esküszöm, kifilézlek és odadoblak a vadállatoknak! – Mindenki ijedten nézett a kis rókára én viszont csak hálásan mosolyogtam rá majd miután bólintott ismét Emorira néztem.

- Meg fogom menteni a túlfűtötteket és az embereket is anélkül, hogy bárki is meghalna! Bármi áron megteszem. De nem fogok sem én meghalni a cél érdekében sem senki más! És nem tehetsz ez ellen semmit sem te sem a többi fejes a seregnél. Ha pedig bármi baja is esik Naonak míg én eszméletlenül küszködöm az életben maradásért kicsontozlak. Csak hogy tudd.

És ezzel eszméletemet vesztve rogytam a földre. Annyit ugyan még érzékeltem a külvilágból hogy mindenki egyszerre kezd rohanni felém és a nevemet kiáltozzák, de reagálni ár nem tudtam. A sötétség kíméletlenül elnyelt. A sötétséggel pedig együtt járt a kétségbeesés és a félelem is melyek jeges marokként martak a szívembe.

Nao:

Csak álltam ott és néztem, ahogy Aimi összeesik. Vér borította a bal kezét és annak környékét. Az arca és a bőre falfehér volt valószínűleg rengeteg vért vesztett elvégre a tócsa, ami köré gyűlt igencsak tetemes mennyiségű vért tartalmazott. Chie felpattant a hasára és mindenkit, aki meg merte közelíteni elküldött egy egyszerű pillantással. Mikor közelebb mentem Aimihez Chie rám emelte barna szemeit majd a fejével intett, hogy vigyem el a lányt.

Felkaptam az eszméletlen testet és gyorsan berontottam vele a házba majd az egyetlen olyan szobába cipeltem ahol volt ablak. Emlékszem mennyire utálta az ablaktalan szobáját, de nem adhattam neki ezt, mert félő volt, hogy elszökik. Most viszont nem fenyegetett ez a veszély. Azt akartam, hogy amikor majd magához tér ne sötétség fogadja, hanem a Nap, ragyogó fénye. Lefektettem az ágyra és megálltam mellette úgy néztem le rá

Kék szemeit eltakarták a szemhéjai s hosszú szempillái az arcát cirógatták. A szája enyhén elnyílva gyorsan vette a levegőt szinte kapkodta. Egyik keze még mindig a sebet szorította, míg a másik elnyúlt a teste mellett. Haja kócosan terült el a párnán egyfajta keretbe vonva arcát. Olyan volt mintha csak aludt volna pedig biztosra vettem, hogy mélyen belül éppen hősies küzdelmet vív mely tétje nem más, mint az élete. És abban is biztos voltam, hogy nyertesként kerül majd ki ebből a harcból. Ő mindig nyer.

Végigsimítottam a haján és gyengéden megtöröltem könnyes arcát. Valószínűleg még ő maga sem vette észre hogy sír. Mindenki azért állt, meg amikor rá nézett, mert a szemében hihetetlen elszántság volt ám ott volt még a fájdalom, a félelem, a kétségbeesés és a könnyek melyek minden érzelmét magukban hordozva hulltak a porba.

Egy apró csókot nyomtam a homlokára és mélyeket lélegezve döntöttem homlokomat az övének. Csukott szemmel hallgattam szapora légvételeit. A szívem összeszorult a gondolatra hogy soha többé nem láthatom azokat a szomorú szemeket amint rám nevetnek és segítséget kérnek tőlem némán.

Felegyenesedtem és kifejezéstelen maszkot erőltettem az arcomra úgy néztem le az ájult lányra. Ha felébred, akkor ezért még tuti, hogy megkapja a magáét. Megfordultam és szó nélkül kisétáltam a ház elé. A katonaság tagjai amint megláttak egyszerre kezdtek kérdezgetni mire csak sötéten néztem rájuk majd tekintetem megakadt Emorin. A férfi, aki fájdalmat okozott Aiminek. Egyszerre elöntött a harag és dühömben vörös köd telepedett a szememre. Az utolsó ép gondolatom Aimihez intéztem és reméltem, hogy meghallja még a nagy csatája közepette is.

- Sajnálom Aimi.

* A tűzforradalom (Eredetileg a változás tüzét akartam de tekintve hogy nem tudok angolul egy fordítóval fordíttattam le a szöveget és nem igazán az jött ki amit szerettem volna így átváltottam "a tűz forradalmára" felirarta ám sajnos a fordító azt sem adta ki így lett belőle ez.(Nem garantálom hogy jó a fordítás.))

~Hikari~

Előző                                                                                         Következő