12. fejezet

Ünneplés és egy kis bonyodalom

Kopogtatásra ébredtem. Morcosan ültem fel, és vágtam egy párnát az épp belépő Takeshi fejének, aki erre értetlenül bámult rám.

- Most ezt miért? – Kérdezte.

- Nem hallottál még róla, hogy alvó embert balszerencse felkelteni? – Kérdeztem vállat vonva.

- Az alvajáró embereket balszerencse felkelteni, nem az alvókat. – Tudatta velem Takeshi, és közben úgy nézett rám, mintha egy idiótához beszélne. – Egyébként meg el kell velem jönnöd egy kicsit, hogy ne csak a házban legyél egész nap.

- Nagyon gyanús vagy te nekem. – Jelentettem ki, mire ő csak megvonta a vállát, és mint aki jól végezte dolgát, kisétált a szobából. Még kissé mérgesen a korai ébresztő miatt kaptam magamra az első kezem ügyébe kerülő ruhát. Aztán bemasíroztam a fürdőszobába elvégezni a reggeli rutin feladatokat. Mire kiértem Takeshi az ajtóm előtt ücsörgött, és egy könyvet olvasgatott. Ki nem nézném belőle, hogy valaha is kiolvasna egy könyvet.

Mikor észrevett, eltette a könyvét, felállt, és intett, hogy kövessem. Nem szólalt meg, és én is csöndben meneteltem mögötte. Reggelizni akartam, de megragadta a kezem, és húzni kezdett a kijárati ajtó felé.

- Hová megyünk? – Kérdeztem, amikor már elhagytuk a tegnapi erdőt, és egyenesen egy hatalmas hegy felé közeledtünk.

Két órája egész biztos menetelhettünk már, amikor is Takeshi végre megállt. Aminek következtében nekiütköztem, arccal a hátába. Fájdalmasan simogattam fájó orrom, és kilestem a háta mögül. Ami a szemem elé tárult attól a lélegzetem is elállt. 

A hegy mögött a tenger terült el. A déli nap fénye visszaverődött a hullámokon, amik a partokat nyaldosták. A part mentén cseresznyefák álldogáltak. Ez már elég meglepő volt, elvégre azok nem szoktak a tenger mellett nőni. De az még megdöbbentőbb volt, hogy ezek a fák mintha nem is vették volna észre, hogy ősz van és ilyenkor bizony már le kellett volna hullatniuk a leveleiket, rózsaszín virágokkal borították be a tengert. A víz messzire vitte ezeket a szirmokat csak, hogy egy nagyobb hullám ismét visszasodorja őket. A szél néha elhaladt a fák előtt, kíváncsian megcsodálva azoknak gyönyörű ruháját, s ilyenkor a partot ismét rózsaszín eső lepte el. Értetlenül fordultam Takeshi felé.

- A fák… - Kezdtem, de ő belevágott kérdésembe.

- Ez a világ nem olyan, mint amiben eddig éltél. Itt mindennek saját szabad akarata van, és senki, és semmi nem parancsolhat nekik. Így a fák is akkor virágozhatnak, amikor akarnak, és pont ott nőhetnek, ahol kedvük tartja. Az évszakok sem követik a szabályokat. – Mondta. – Ezek a fák direkt a mai napra virágoztak ki.

- Miért? – Kérdeztem, elvégre semmi különös nem volt ma. Akkor miért pont ma borultak virágba? És Takeshi ezt honnan tudta?

- Csak nem elfelejtettél valamit? – Kérdezte, és látszott, rajta hogy nagyon jól szórakozik értetlen arckifejezésemen. Nem tudom mit felejthettem el, de nem is nagyon érdekelt most. – Ez a kedvenc helyem. Eddig még senkinek sem mutattam meg, szóval te se szólj róla senkinek!

Takeshi a fákat tanulmányozva lépkedett előre, látszólag pontosan tudta hová tart. Hatalmas mosollyal az arcomon futottam utána, hogy egymás mellett sétálhassunk. Értetlenül nézett le rám.

- Mit mosolyogsz, mint a tejbe tök? – Kérdezte.

- Csak azért, mert örülök. – Mondtam, és közben a szemembe véstem ennek a helynek minden apró részletét, hogy soha ne felejthessem el. Takeshi megállt, én pedig kíváncsian néztem rá. – Mi a baj?

- Miért? – Kérdezte, de nem nézett rám, csak elbámult a fejem felett. Nem értettem mi a baja. – Miért örülsz?

- Miért is? – Néztem rá kíváncsian. Pontosan nem tudtam volna megfogni az érzést, de azért megpróbáltam elmagyarázni neki. – Azt hiszem, azért lehet, mert én vagyok az első, aki ez láthatja rajtad kívül. Bár azt hiszem, hogy talán a fő oka te lehetsz…

- Ezt, hogy érted pontosan? – Nézett rám végre. Szemében furcsa fények csillogtak, amiket nem értettem.

- Azt hiszem, hogy ha nem te lennél, aki ezt megmutatja, csak fele ennyire lenne gyönyörű. – Motyogtam, és most én nem néztem rá. Közelebb lépett hozzám, és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. Nem csinált semmit, csak nézett rám azokkal az átható smaragd szempárokkal, mintha belém látna. Én pedig bármennyire is akartam, nem tudtam elfordítani a tekintetem róla. Nem tudom meddig álltunk így, de Takeshi egyszer csak elengedett, és megfordulva visszaindult oda, ahonnan jöttünk.

- Már elég késő van, ideje visszamenni.

Az úton egyikünk sem szólalt meg, de még csak egymásra sem néztünk, csak baktattunk némán, egymás mellett. Visszaérve holt fáradt voltam, és már készültem a szobámba, mikor is Takeshi meggátolva benne belökdösött az ebédlőbe. Ott egy hatalmas kiáltás köszöntött minket:

- BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT HITOMI!!!! – Nem csak azért lepődtem meg, mert tudták, hogy ma van a szülinapom, hanem azért is, mert én viszont teljesen elfelejtettem. Az ebédlőben volt mindenki, akit ismertem, még Usagi-sensei is. Sorban jöttek oda hozzám, egyenként mindenki meghúzta a fülem, és átadta az ajándékát. Miután mindenki kifejezte, mennyire is jó, hogy egy évvel idősebb lettem, Takeshihez mentem. Lassan nyert bennem értelmet minden, ami ma történt, de végre felfogtam.

- Azért vittél el oda, mert a meglepetéshez az kellett, hogy ne legyek itt. És a fák azért pont ma virágoztak, mert szülinapom van? – Takeshi rám nézett, titokzatos szemei most unottan méregettek.

- Csalódott, vagy amiért csak ezért vittelek el oda? – Kérdezte, én pedig megráztam a fejem. De Takeshit nem tudom ilyen egyszerűen átverni. – Nem csak ezért vittelek oda. Ha csak ez lett volna benne, akkor nem oda cipeltelek volna el, szóval ezért ne legyél ennyire rosszul. – Csak egy fültől fülig érő mosolyt kapott válaszul. Ekkor rontott be egy vörös, feltupírozott, hosszú hajú, és fekete szemű fiú. Bőrdzsekit, fekete rongyos farmert, és bakancsot viselt. Tipikus rosszfiú mi? Hoshira néztem, aki tátott szájjal bámulta a belépőt, mire nem tehetek róla, de elröhögtem magam, amivel persze azonnal mindenki figyelmét magamra vontam. Na, jó talán Hoshiét nem sikerült még így sem. A belépő egyenesen felém csörtetett, majd megragadta az állam, és egyre közeledett az arca az enyémhez. Már az orrunk is összeért, amikor is Takeshi megragadta a fiút a vállánál, és elrántotta tőlem. Gyilkos tekintettel nézett rá, miközben megragadta a csuklómat, és magához rántott. Erősen szorított a mellkasához, kezeit védelmezőn körém fonta, és éles hangon megszólalt.

- Ne merészelj a közelébe menni, vagy komolyan mondom, elvágom a torkodat! – Döbbenten álltam ott, és hallgattam Takeshi szívének heves dobogását.

- Csupán boldog szülinapot jöttem kívánni a Hercegnőnek. – Egyszeriben minden döbbentségem, és ijedtségem elszállt, és felváltotta a düh. Megpróbáltam kiszakítani magamat Takeshi kezéből, de a fiú erősen tartott, esélyem sem volt. – Erről jut eszembe. Illene bemutatkoznom igaz? A nevem Tendou Higa. – Mivel Takeshi még mindig nem engedett el, és így még csak meg sem tudtam fordulni, hogy rá nézhessek, csak bólintottam, hogy megértettem. Hallottam, hogy Higa elmegy, és Takeshi szorítása egyre gyengült, míg végül teljesen el nem engedett. Hoshi jelent meg mögöttem, arcán látszott a döbbenet, és nekem megint csak nevethetnékem támadt.

- Ez meg mi volt? – Kérdezte, én meg rögtön komollyá váltam.

- Nem tudom. De az biztos, hogy a szívbajt hozta rám. – Motyogtam, és figyeltem, ahogy Hoshi megkeresi a tekintetével Higát. – Azt hiszem meg kéne… - Mondtam, és megfordultam, hogy megköszönjem Takeshinek a segítséget, de addigra már hűlt helye sem volt. Eszem megáll, most kereshetem meg. El is indultam, hogy na, majd én most megköszönök neki mindent, de hiába kerestem az egész teremben nem találtam. Felmentem hát a szobájába, mert gondoltam, hogy megint bezárkózott viszont az ajtaja résnyire nyitva volt. Bekukucskáltam a résen, és láttam, ahogy Takeshi az erkélyen álldogál. Nagy levegőt vettem, és bementem a szobába.

Takeshi hátrafordult, és mikor magában konstatálta, hogy csak én vagyok az, újra hátat fordított nekem.

- Takeshi… izé, én csak azért jöttem… - Kezdtem bizonytalanul. – Szóval…

- Ez a dolgom. – Mondta, még végig sem hallgatva. Lemondóan sóhajtottam. Nem tudom miért volt ez ennyire rossz érzés.

- Oké. Hát, én minden esetre köszönöm. – Motyogtam, majd hátat fordítottam neki, és kimentem. Elindultam az ebédlő felé, de meggondolva magam, inkább a szobámba csoszogtam, majd az ajtót bezárva, levetettem magam az ágyra. Aludni próbáltam, de nem tudtam a sok gondolattól, ami most az agyamban kavargott. Csak feküdtem a sötét szobámban, magányosan, a plafont bámulva, és vártam, hogy az álom végre a szememre jöjjön…

~Hikari~

Előző                                                                                         Következő