11. rész

Másnap reggel mire felébredtem Luka már nem volt mellettem. Csalódottan tapogattam meg magam mellett a párnát, mintha abban elrejtve megtalálhatnám. Az ujjam hozzáért egy papírlaphoz, amit aztán gyorsan fel is kaptam. Egy üzenet volt rajta.

 

 

„Akadt egy kis dolgom.

A reggelinél találkozunk.

Ren”

 

Az aláírás láttán elmosolyodtam. Pár perc múlva, mire az álom kellően eltűnt a szememből, (annyira hogy egyenesen tudjak járni) lementem, hogy kérjek Rikutól egy törölközőt. Ő adott is, persze egy rózsaszínt. Megköszöntem, majd a fürdő felé vettem az irányt. Hajat mostam és letusoltam. A meleg víz kellemesen masszírozta a bőrömet. Miután végeztem felöltöztem és megszárítottam a hajam. A szobában Riku feküdt az ágyon. Amikor meglátott felült és elmosolyodott.
- Mehetünk reggelizni? – kérdezte vidáman.
- Persze. – mosolyogtam vissza rá, majd a főház felé menet elmeséltem neki a tegnap este történéseit. Úgy éreztem muszáj beszélnem valakivel erről, Riku pedig ez alatt a pár nap alatt megbízható barátnőnek bizonyult.
- Az mit jelent? - kérdezte, amikor a Kanojos részhez értem.
- Hát jelentheti azt, hogy Ő mint lány, de ebben az esetben azt hiszem azt jeleni, hogy barátnő. – pirultam el. Riku lefékezett és megfogta a kezem.
- Tsuki – nézett a szemembe. Az arcán látszott, hogy teljesen komolyan beszél. – Tudom, hogy csak most ismertük meg egymást, de én máris úgy érzem mintha a húgom lennél. – mosolyodott el szégyenlősen.
- Igen én is így érzem. – vallottam be.
- Tényleg? – ugrott a nyakamba – Ennek úgy örülök!

A főházban még, csak egy két ember sürgölődött. Tamiko persze jó háziasszony révén köztük volt.
- Jó reggelt! – köszöntem – Segíthetünk valamiben?
- Jó reggelt! – nézett fel Tamiko. – A tányérok ott vannak a szekrényben az evőeszközök pedig a fiókban, ha megterítenétek, azt nagyon megköszönném.
Elkezdtünk megteríteni. Az étkezőbe egyre többen szállingóztak be, de Luka nem volt köztük. Amikor végül Asao is helyet foglalt, nem bírtam tovább.
- Hol van Luka? – kérdeztem.
- Tegnap este óta nem láttam. – felelte Asao, majd Tamikora nézett. – Te szívem?
- Hajnalban ment el valahova, elég idegesnek tűnt. – nézett értetlenül az asszony. – Nem szólt?
Megráztam a fejem. – Csak egy levelet hagyott, hogy reggelinél találkozunk. – összeszorult a gyomrom.

- Ha már itt tarunk, Cordelia sincs itt. – szólalt meg egy nő, akinek nem tudtam megjegyezni a nevét.
- Lehet, hogy együtt vannak. – vont vállat Tamiko.
Nyeltem egyet. Hirtelen elment az étvágyam. Riku észrevette, hogy megváltozott a hangulatom és átkarolta a vállamat.
- Tegnap Luka bevallotta Tsukinak az érzéseit. – jelentette be diadalittasan. Mire én félre nyeltem a narancslémet. A köhögő roham közben igyekeztem a lehető legmérgesebben nézni rá, de nem is érdekelte.
- Tényleg? Ez nagyszerű! – lelkendezett Tamiko – Nem mintha eddig nem láttam volna, hogy néz rád! – ez egy kicsit könnyített a lelkemen.
- Tsuki! – szólt Asao, mire odakaptam a fejem – Szeretném kihasználni a fiam távollétét és elvinni a falkához, hogy bebizonyíthasd nekik és egyúttal nekem is, hogy alfának való vagy.

A teremben síri csend támadt. Minden szem rám szegeződött és egy kis idő kellett, mire rájöttem, hogy a válaszomat várják. Azonban hiába nyitottam szólásra a számat egy hang se jött ki rajta. Bólintottam.
- Remek, akkor reggeli után találkozunk az odúnál Riku, majd megmutatja, merre van. Remélem egyértelmű, hogy farkasbőrben gyere.

Rikure néztem, aki bátorítóan mosolygott rám.

Reggeli után visszavonultam Luka szobájába egy percre, hogy összeszedjem a bátorságom, majd lecsoszogtam Rikuhöz.
- Indulhatunk? –kérdezte.
- Igen.
Az erdő szélén megálltunk, hogy átváltozhassak. Amikor végeztem tátva maradt a szája.
- Minden walesinek ilyen színű a bundája? – kérdezte, mire megráztam a fejem.
- Csak nekem. Valószínűleg a Cornwalli falka színeit örököltem. – tűnődtem – Te nem változol át? – kérdeztem, mire megvonta a vállát.
- Én nem tudok átváltozni. Ezért lesz Luka az alfa. – a szeméből fájdalmat és némi irigységet olvastam ki.
Éppen válaszolni akartam volna, amikor messziről kiáltásokat hallottam meg. Hátra fordultam és meg láttam Keit és Junt, ahogy felénk szaladnak. Ahogy közelebb értem már azt is hallottam mit kiabálnak.
- Várjatok meg! Mi is megyünk!
Röptükben változtak át, így a ruha és leszakadt róluk.
- Hányszor mondjam még, hogy ne változzatok át ruhában?! – üvöltött Riku – Már nincs mit felvennetek! - A fiúk tudomást sem vettek róla.

 

Immár négyen indultunk el az odú felé. Elöl Riku haladt utána én, majd Kei és Jun. Amikor elértünk az odúig, ami egy hatalmas barlangból és néhány kidőlt fából állt, Riku intett, hogy vegyem át a vezetést. Tudtam azt akarja, hogy a falka úgy lássa, mintha én vezettem volna a kis csapatot ide. A farkasok felkapták a fejüket, majd oda rohantak. Magabiztosan tűrtem, ahogy egyetlen hullámzó tömegként üdvözölnek. Jó páran már most a pofámat nyalogatták, ami a behódolás jele volt. Valaki hátulról belecsípett a lábamba, mire vicsorogva oda fordultam. A tömeg szétrebbent. Az illető megszeppenve a reakciómtól lesunyított fülekkel hátrált meg. Kihasználva a szünetet, elindultam a barlang felé, mire két-három vicsorgó pofával találtam szembe magam. Magamban felsóhajtottam, majd nekirontottam az egyiknek. Az persze azonnal meghátrált. Egy másik felé fordultam, de ahogy ránéztem ellépett mellettem. A harmadik egy nagy fekete volt. Nem vicsorgott. Csak állt. Testtartása magabiztosságot sugárzott. Gyanítottam, hogy magasan áll a rangsorban. Bár az ösztöneim azt súgták, hogy ne nézzek a szemébe, mégis megtettem. Ha alfa akarok lenni nem hátrálhatok meg. Neki rontottam, de meg sem rezdült. Helyette nevetést hallottam a fejemben. Azonnal felismertem Asao mély baritonját. Upsz!
- Pontosan ezt vártam tőled! – kuncogott.
- Elnézést! Nem ismertelek fel! – sunytam le a füleimet.
- Ne szabadkozz! Egy jövendőbeli alfának ez a dolga.
Magamban felsóhajtottam.

- Gyere! – utasított – Mutatok valamit.
A barlang mélyebb részei felé vette az irányt. Felkaptattunk egy enyhe emelkedőn. Az utána feltáruló látványtól leesett az állam. A barlang mélyén egy tavacska terült szét. A víze kristálytisztán csillogott. A beszűrődő napfény természetes világítást adott a helynek, amitől különösen nyugis hangulat uralkodott.
- waoh! – ámuldoztam.
- Ez a terület már évszázadok óta a falkánké. Bármikor eljöhetsz ide, ha egy kis nyugalomra vágysz.
Bólintottam. Egy kicsit még beszélgettünk. Asao elmesélte, hogy hogyan lett belőle alfa én pedig elmeséltem neki, hogyan ismerkedtem meg Lukaval. Figyelmesen hallgatott és nevetett, amikor elmeséltem, hogy nem tudtam Ren azonos vele. Amikor visszaindultunk Asaot követve visszaváltoztam. Riku szerencsére magával hozta a ruháinkat. A szállásnál elköszöntem tőlük és felmentem, hogy pihenjek egy kicsit. Ahogy ledőltem az ágyra, ránéztem Asunára. Pont úgy festett, ahogy magamat éreztem. Magányosan. Furcsamód kezdtem megkedvelni. Ezzel a gondolattal a fejemben aludtam el.

Amikor felébredtem már késő délután volt. Rájöttem, hogy az ebédet már rég lekéstem szóval úgy döntöttem az a legokosabb döntés, ha kivárom a vacsorát. Bekapcsoltam a tévét, de nem tudtam oda koncentrálni, mert a gondolataim minduntalan Lukara terelődtek. Aggódtam és összeszorult a gyomrom a gondolattól, hogy esetleg Cordeliaval van. Estefele kikászálódtam az ágyból, hogy lemenjek vacsorázni. Titkon azt reméltem Luka már ott fog várni mosolygós arccal, hogy letoljon, amiért késtem. A főház felé menet megborzongtam a hideg levegőtől. Felnéztem az égre, amit még halványan megvilágított a lenyugvó nap. Felhők gyűltek. Tudtam, ha nem sietek, még elkap az eső. Kocogni kezdtem, de egy árnyék a fák között megállásra késztetett. Ahogy közelebb értem már láttam, hogy két ember áll egymáshoz olyan közel, hogy messziről egynek tűntek. Az egyikben felismertem Cordelia szőke haját. Még közelebb araszoltam halkan, nehogy észrevegyenek. Az agyamban felmerült a gondolat, hogy talán Luka áll ott vele szemben és ez a gyanúm be is igazolódott, amikor megláttam a lemenő napfényben megcsillanó piercingjét. A következő pillanatban Cordelia előre hajolt és megcsókolta. Nem hittem a szememnek. Gyorsan a gondolatai közé néztem, de azok is tele voltak a Cordeliaval megélt emékekkel. Ledöbbenve álltam ott egy fa tövében és vártam, hogy Luka tegyen valamit, de nem tett. Nem viszonozta a csókot, de nem is tolta el magától. Az árulás okozta fájdalom úgy hatolt a szívembe, mintha kést döftek volna belé. Ugyanakkor valami megmozdult bennem. Nem emberi, sokkal inkább farkas ösztön, ami arra késztetett, hogy megvédjem, ami az enyém. Az emberségem kikapcsolt és immár nem én irányítottam a testem. Átváltoztam, nem bajlódtam a ruháimmal. Éreztem, ahogy a fájdalom összerántja az izmaim és leszakadnak rólam a ruhadarabok. Amint négy lábon álltam, futásnak eredtem. Lendületből ugrottam nekik. Bár Lukat nem akartam bántani a lökés őt is leterítette. Két mellső lábammal lenyomtam Cordeliat a földre.
- Kinyírlak te ribanc! – üvöltöttem a fejébe.A vicsorgástól habzott a nyálam, de nem érdekelt. Csak a szikrányi emberség, ami maradt bennem tartott vissza attól, hogy átharapjam a torkát. Cordelia remegett a mancsaim alatt és szemében könnyek gyűltek. Éreztem rajta a félelem savanyú illatát, ez kéjes elégedettséggel töltött el. Nem mert megszólalni, amit jól is tett, mert akármit mond az csak még jobban felhergelt volna. A hátam mögött hallottam, ahogy Luka feláll. Nem törődtem vele, nem bírtam ránézni.

- Tsuki! – érintett meg gyengéden. Oda kaptam a fejem, talán túl hirtelen, mert Luka visszahúzta a kezét. Nem tudom mit látott rajtam, de megijesztette. A szemébe néztem a mérgem elpárolgott, hogy csalódottság és mélyről jövő fájdalom vegye át a helyét. A furcsa az volt, hogy az ő szemében is ezt láttam. Az arcomon legördült egy könnycsepp. Nem tudtam, hogy a farkasok tudnak sírni, de én nem szándékoztam ezt előttük tenni. Visszanéztem Cordeliara.
- Remélem boldog vagy! – üzentem felé, majd az erdőbe vetettem magam. Fák, bokrok suhantak el mellettem. Elhagytam az odút és az egész birtokot. Kilométereket futottam, mire a lábam felmondta a szolgálatot és összeestem. Ekkor visszaváltoztam emberré és zokogni kezdtem. Mintha az időjárás is a kedvemhez igazodott volna elkezdett zuhogni az eső.

 

Luka szemszöge:

Miután Tsuki elrohant még sokáig ott ültem a földön és próbáltam magamhoz térni. A fejemben számtalan lehetőség lejátszódott. Üveges szemekkel meredtem magam elé.
- Luka én… - kezdte Cordelia, de félbe szakítottam. A hangomban nem volt semmi érzelem egyszerű utasítás volt.
- Fogd be és tűnj el innen! Soha többet nem akarlak a Gaelek között látni!
Ezzel befejezettnek tekintettem az ügyet. Az eső elkezdett zuhogni ezzel elnyomva Cordelia könyörgését, hogy bocsássak meg neki. Elindultam a szállás felé, mire oda értem már csurom víz voltam. Egyedül éreztem magam, mintha Tsuki magával vitte volna egy részemet és most, csak az üres héj maradt volna itt. Fel akartam menni a lépcsőn, de valaki hátulról elkapta a karomat. Megfordultam hátha ő az, de csak Riku volt. Lendületből lekevert egyet. Sajnos lány révén nem tudott elég nagyot ütni.
- Normális vagy?! – üvöltötte magából kikelve – El akarod veszíteni?! Te teljesen megőrültél! – lehajtottam a fejem.
- Befejezted? – kérdeztem nyugodtan, amikor nem válaszolt elindultam felfele. A szobámban ledobtam magam az ágyra és a kezemmel eltakartam a szemem.
Pár perc múlva Riku utánam jött. Már nem méreg volt a hangjában sokkal inkább aggodalom.

- Meséld el hova tűntél egész nap? – kérdezte.
- Nem fontos. – feleltem, pedig nagyon is fontos volt, de nem akartam beszélni róla.
- Öcsi, én látom rajtad, hogy szereted azt a lányt, de akkor mégis miért engedted, hogy az a ribanc megcsókoljon?
- Lesokkoltam! – csattantam fel, mert elegem volt abból, hogy ugyanazokat a kérdéseket teszi fel, amik belülről marcangolnak – Nem gondolkodtam! Fel sem fogtam mi történik, csak amikor már késő volt. Egy lúzer vagyok! – nyögtem elhaló hangon. Eszembe jutott Tsuki arca, amikor felpillantott rám, tudtam mit gondol és attól a fájdalomtól, amit át élt nekem is meghasadt a szívem. Az arcomon legördült egy könnycsepp.

- Még nem késő! Luka szedd össze magad és menj utána! – utasított keményen.
- És mit mondjak neki? – kérdeztem szemrehányóan, de ez is inkább magamnak szólt.
- Az igazat!
- Úgy se hinné el. A pokolba én sem hinném el!
- Na jó nekem ebből elegem van! Ha te nem mész utána, felhívom a barátját, hogy is hívják? Eiki? Majd ő megvigasztalja! – már indult is ki a szobából.

- Várj! Ne! Majd én! – szóltam utána bepánikolva a gondolattól, hogy szól Eikinek.
- Akkor igyekezz! – szólt még mindig nekem háttal. A hangjából kihallatszott, hogy mosolyog.

 

Az eső zuhogott, de nem érdekelt, csak az járt a fejemben, hogy megtaláljam. A nyomait mostanra elmosta az eső és kezdtem elhinni, hogy sosem találom meg.

Tsukiko szemszöge:

Amikor kisírtam magam, felhúzott térdeimre támaszkodva próbáltam felmelegíteni átfagyott testemet. A képekre gondoltam, amiket Luka fejében láttam. Sok olyan is akadt köztük, amelyet látva azt kívántam, bárcsak ne néztem volna a fejébe. A gondolatra, hogy Luka valószínűleg most éppen Cordeliat próbálja megnyugtatni, újra hullani kezdtek a könnyeim. Miért hívott a barátnőjének? Kezdtem komolyan kételkedni a Kanojo jelentésében. Felnéztem az égre. A felhők eltakarták a csillagokat és a holdat is. A teljes sötétben átfutott az agyamon, hogy mi lesz, ha egy puma vagy egy medve kiszemel magának, de ez semmiségnek tűnt, ahhoz képest, amit belül éreztem. Magamban már korábban elhatároztam, hogy ha Luka helyettem Cordeliát választja, akkor is segíteni fogok a falkának. Láttam Asao és Tamiko arcán a megkönnyebbülést, amikor kijelentettem, hogy segítek nekik és nem akartam elvenni tőlük ezt a reményt. Ennyivel tartoztam nekik, ha másért nem az elmúlt napok vendégszeretetéért. Hirtelen egy villám hasította ketté az eget ezzel elnyomva a közeledő léptek zaját mögöttem. Kis híján kiugrott a szívem, amikor Luka a hátamra terítette a kabátját és hátulról átölelt.

Összerezzentem.
- Sajnálom! – súgta a fülembe. Az egyik felem a nyakába akart borulni a másik viszont makacsul ellenállt.
- Nem a barátnődet kéne vigasztalnod? – kérdeztem.
- Azt teszem. – vont vállat és leült mögém. Az arcát a nyakamba fúrta, amitől rögtön elfelejtettem, hogy mit akartam mondani. Utáltam, hogy ekkora hatással van rám. Hátra húzott, hogy a mellkasának dőljek. Szívem szerint egész nap így maradtam volna, de az eszem mást akart. Kiszakítottam magam a karjaiból, hogy épeszűen tudjak gondolkodni és igyekeztem nem törődni a szemében csillogó megbántottsággal.

- Luka én nem a játékszered vagyok! Válassz! Cordelia vagy én? – kérdeztem makacsul.
- Ez nem is kérdéses!
- Akkor hol voltál egész nap? – vetettem fel és karba tettem a kezem. Sóhajtott, majd bele kezdett a mesélésbe.
- Reggel kaptam egy telefonhívást Cordeliától. Azt mondta bajban van. Oda mentem, de megjegyzem nem szívesen, amikor te édesdeden szunyókáltál az ágyamban. Végül kiderült, hogy nincs is semmi baj. Iszonyat mérges voltam.
- Mit akart? – kérdeztem gyanakvón.

- Szerelmet vallott… elsorolta az indokait, hogy miért kéne őt választanom helyetted.
- És mit mondtál?

- Hogy akkor sem választanám őt helyetted, ha alfa lenne. Utána hazafele jövet belefutottam egy ellenséges falkába. – a gondolatomra felelve válaszolt – Nem tartoztak egyik ember által vezetett falkához sem. Amit pedig láttál… nos az az volt, aminek látszott. Megcsókolt.
- De miért jártak körülötte a gondolataid? És miért nem toltad el?

- Egésznap rajta kattogtam a reggeli kis akciója miatt. Ideges voltam, amiért egy egész napot elvesztegettem rá. Amikor pedig megcsókolt akaratlanul is felszínre törtek a régi emlékek és leblokkoltam.

- Ezt eddig értem, de mi a garancia, hogy nem hajt rád újra? – kérdeztem – És, hogy nem „blokkolsz le” megint?
- Elküldtem. Kizártam a falkából. Fél lábbal már alfa vagyok, megtehetem. – felelte higgadtan. Az arcán egy cseppnyi szomorúság sem látszott. Mintha csak azt közölné, hogy nem maradt tej a reggeli kávéjába. – Ne kéresd már magad! – mosolyodott el, majd közelebb evickélt hozzám és, amikor látta, hogy nem húzódok el magához húzott. Felsóhajtottam és engedve a vonzerejének a pulcsijába kapaszkodtam. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy teljesen meztelen vagyok. Gyorsan összehúztam magamon a kabátját, mire felkapott és a karjában cipelve vitt vissza a birtokra. Meglepett, hogy milyen erős. Bár nem szívleltem Cordeilát, nem akartam, hogy miattam elküldjék. Nekem bőven elég volt a tudat, hogy Luka engem választ helyette.
- Ne küld el, nem akarok gondot okozni a falkátokon belül! – mondtam és lesütöttem a szemem. Furcsa érzéssel töltött el, hogy valaki más élete felett rendelkezhetek.
- A gondot ő okozta, nem te! De, ha ez a kívánságod visszahívatom. – vont vállat.
 Bólintottam. Egyszeriben minden negatív érzésem elszállt, mind Cordeliával, mind az elmúlt órák történéseivel kapcsolatban. Amikor beértünk a birtok belső területére, ahol az épületek is álltak, letett. Magamban már a bocsánatkérésemet fogalmaztam, amit majd előadok Rikunak a szétszakadt ruhái miatt. Ám erre nem volt szükség, amint beléptünk a házba a nyakamba ugrott. A meglepetéstől elvesztettem az egyensúlyomat és mindketten hanyatt estünk.
- Ó, ne haragudj! – szállt le rólam, majd végig nézett hiányos öltözékemen és elégedett mosoly terült szét az arcán. Nos, nem erre a fogadtatásra számítottam.
- Mikor változtál át? – kérdezte izgatottan – Átharaptad a gégéjét? Mond, hogy igen!
-  Majdnem. – dörgöltem meg zavartan a tarkómat.
Luka megköszörülte a torkát, majd felsegített mindkettőnket.
- Látod, mondtam, hogy sikerülni fog! – borzolta össze Riku a haját.
- Jól van jól van elég lesz! – húzta az orrát Luka – Adj valami ruhát Tsukinak!

- Igenis kapitány! – tisztelgett Riku mosolyogva, majd sarkon fordult. Követtem. A szobájába leültetett az ágyra, majd elkezdett kotorászni a szekrényében. Utána a kezembe nyomott egy halom ruhát és beküldött a fürdőbe. Elborzadva meredtem a halomra. Egy fekete mini ruha volt. Combközépig érő fekete szatén, a hátán átlátszó fekete csipkével. Nagyon csinos darab, de nem rajtam. Annyi volt rajta a csűr csavar, hogy teljesen összezavarodtam a felhúzását illetően. Végül tízpercbe került mire magamra küzdöttem. A tükörbe nézve eldöntöttem, hogy én ebben nem hagyom el a fürdőt. Nem állt rosszul, de többet engedett mutatni, mint amennyit én akartam.
- Riku! Én…
- Kész vagy? – szakított félbe, majd benyitott.
- Ne! – tiltakoztam, de már késő volt. Eltakartam az arcom, mert ne akartam látni az arckifejezését.
- Hűha! Gyere, csak közelebb! – húzott ki a fürdőből, hogy megpörgessen. – Nagyon csinos vagy! Luka!! – kiáltotta el magát.
- Jajj ne, ne hívd ide! – iszkoltam vissza a fürdőbe és magamra zártam az ajtót.
- Már késő! – kuncogott.
Pár pillanat múlva Luka csörtetett be az ajtón.
- Mond! – szólalt meg.
- Csípd ki magad! 20 perced van! – utasította a nővére.
- Mi? Minek? Megyünk valahova? – értetlenkedett.
- Ne kérdezősködj, csak siess! – ripakodott rá, majd ajtócsattanást hallottam - Elment! Kijöhetsz!
Kilestem az ajtón a szobában, csak Riku állt.
- Mire készülsz? – kérdeztem.

- Az meglepi! – mosolyodott el és megigazította a ruhámat. – Ülj le! Kisminkellek és megcsinálom a hajad.
Engedelmeskedtem. Úgy láttam kár vitatkozni vele. Annyira már kiismertem, hogy ha a fejébe vesz valamit, azt végre is hajtja. 15 perc múlva újra a tükör előtt álltam. A hajam lazán feltűzve, úgy hogy két tincs szabadon maradhasson. A szemem kihúzva a szempilláim kispirálozva. Nyilvánvaló volt, hogy eddig a legjobb napjaimon sem néztem ki ilyen csinosan. Riku időközben magára kapott egy piros tüll ruhát. És kikészített nekem egy fekte magas sarkút.
- Most már megmondhatnád, hogy hova megyünk! – nyafogtam.
- Majd meglátod! – vezetett az ajtó felé. – Csukd be a szemed!
Becsuktam. Az ajtó kitárult.
- Kinyithatod!
Kinyitottam. Az elém tárult látványtól tátva maradt a szám. Luka egy melegítő nadrágban és pólóban is jól nézett ki, de öltönyben szívdöglesztően festett. A megszokott fenyőillat áradt belőle, de ezúttal nem kellett közelebb hajolnom, hogy érezzem.
- Gyönyörű vagy! – szaladt ki a számon. Tudom, hogy egy férfit nem ilyen szavakkal kellene illetnem, de ez volt az első dolog, ami az eszembe jutott.
- Azt hiszem, ezt inkább nekem kellene mondanom rád. – nyelt egyet idegesen.
- Nos, még nem késő! – szegtem fel az állam.
- Elképesztően festesz! – nyögte ki. Zavarát látva elmosolyodtam.
- Jól van mindenki gyönyörű. Mehetünk? – szólt közbe Riku. Bólintottam.
- Te tudod hova megyünk? – kérdeztem mire megrázta a fejét – Akkor ez tényleg meglepi lesz.

-Miyako-