11. rész

Költözés

- Tulajdon képen miért is jöttél? – kérdeztem, amikor kiveséztük az összes angyalokkal kapcsolatos kérdést.

- Ne rontsd el a hangulatom. – mondta nyűgösen majd hanyatt dőlt az ágyamon, lábát keresztbe tette, amitől a sárdarabkák lepotyogtak a bakancsáról rá a fényes ágytakarómra. Elővigyázatosságból bezártam a szobám ajtaját nem hiányzott, hogy megint magyarázkodnom kelljen. Barátnőmmel letelepedtünk a fölre és úgy néztük a csendben pihenő Amont. Aztán szöget vert bennem a gondolat, hogy valami nagyon nem stimmel. Harukára néztem, aki színt úgy furcsállta a különös helyzetet. Ott ültünk a földön és néztük, ahogy Amonnak lelassul a légzése, majd elalszik. Olyanok voltunk, mintha valami istenséget csodálnánk, akit soha nem érhetünk el. Amon testtartása is ezt sugározta és ez nekem nagyon nem tetszett.

- Na ne már! – pattantam fel, majd megragadtam az ágytakarót és megpróbáltam kirántani a pofátlan – és mellesleg hívatlan - vendég alól. Kevés sikerrel. Amon félszemét kinyitotta, majd oldalra fordult és kezével eltakarta a füleit. Először nem értettem miért, de valószínűleg ösztönös reakció volt szitkozódó gondolataimra. – Amon! Egy akkora bunkó tudsz lenni! Legalább a csukádat vedd le!

- Egész éjszaka őrjáratoztam. Hulla fáradt vagyok. – Egy kissé megsajnáltam, de nem tágítottam.

- Miért nem otthon alszol? – kérdeztem és kezdett elfogyni a türelmem.

- Nem mehetek haza. – válaszolta és közben úgy kucorodott össze, mint egy álmos kisfiú.

- Miért nem?

- Mert az első adandó alkalommal, hogy egyedül hagynálak Takuma emberei elrabolnának.

- De hát nem vagy folyton mellettem és még sincs semmi bajom. – makacskodtam.

- Chizuru! Ne makacskodj már. Az, hogy nem láttál nem jelenti azt, hogy nem voltam itt. Mióta megkötöttük a szerződést, azóta 20 méternél messzebb nem mentem a házadtól. Amikor találkoztatok a démonnal, akkor mentem először haza és hagytalak egyedül, de amint megkaptam a levelet Takumától azonnal visszajöttem. – Erre nem tudtam mit mondani. Az éjszakák ilyenkor már nagyon hűvösek voltak nem lehetett kellemes kint lenni étel és ital nélkül főleg nem. Így már értettem, hogy miért tömte magába olyan hevesen az ételt az egyik este és aludt el úgy, hogy nem vette észre amikor Kou ajtóstól rontott be a szobámba. Amon felém fordult. Hosszú fekete haja a szemébe hullott egy ütemet kihagyott a szívem a látványtól. Nehezemre esett beismerni, de Amon nem volt egy bányarém. Persze amint kinyitotta a száját a kép megtörött és újra kedvem lett volna megfojtani.

- Nos, akkor először is vedd, le a cipőm utána pedig hozz valami kaját, mert menten éhen halok. – utasított és bár normál körülmények között, most lecsaptam volna, azaz érzésem volt, hogy csak azért ugráltat, hogy ne érezzek bűntudatot, amiért már majd egy hete kint fagyoskodott miattam.

- Igenis Mester! – hajoltam meg színpadiasan. – De attól tartok a cipőjét magának kell levennie.

- Ez sajnálatos. – ment bele a játékba Amon. – Ám mielőtt távozna, hogy felszolgálja a vacsorát, volna egy bejelenteni valóm. A holnapi naptól kezdve az én házamban fog lakni. A jelenlegi helyzetével veszélybe sodorná a családját és az én dolgomat is jelentősen megkönnyítené, ha nem kéne állandóan itt dekkolnom. Haruka kisasszony kérem, tájékoztassa a hölgyet a részletekről. – köpni, nyelni nem tudtam. Ezek mikor súgtak össze a hátam mögött?

- A kérdésére a válasz: Amikor Ön az Ikrekkel társalgott a matekszertárban. Asszem ezzel kvittek volnánk. – Harukára néztem, aki viszont apróra összehúzta magát, hogy a lehető legkisebb felületen érezze gyilkos pillantásom.

- Teljességgel kizárt! – jelentettem ki.

- Nem tudom feltűnt e, de nem kérdés volt. Mint szolga eddig nem nagyon teljesítettél, úgyhogy most behajtom. – Ez igaz volt, de nem kényszeríthet rá erre csak úgy a semmiből.

Amon arckifejezése megváltozott. A szokásos gúnyos tekintet eltűnt és egy komoly, határozott váltotta fel.

- Nem szeretnélek semmire rá kényszeríteni, de beláthatod, hogy ez így nem mehet tovább. Szükségem van alvásra. Fáradtan nem vagyok elég éber és így nem tudlak megvédeni. – a csuklójára tekert bőr karkötőt kezdte babrálni, kerülte a tekintetem. – Ezért nem vettem észre, amikor találkoztatok azzal a démonnal. – A szavai nagyon megleptek. Ez a gondoskodó, önzetlen Amon számomra ismeretlen volt. Ám nem kerülte el a figyelmemet a mögötte bujkáló bűntudat.

- Te most magadat hibáztatod? – kérdeztem – Honnan kellett volna tudnod, hogy mi történik? Én döntöttem úgy, hogy elmegyek ahhoz a házhoz. Erről te miért tehetnél? – emeltem fel a hangomat. Haruka felállt és a vállamra tette a kezét. Az érintése megnyugtatott és visszahozott a jelenbe.

- Chizuru! Van valami, amit még nem mondtam el. Csak mióta itt aludtam az óta tűnt fel. – összeráncoltam a szemöldököm. Nagyon érdekelt hova fog kilyukadni. Haruka megbökte az oldalamat, hogy felhívja a figyelmemet. Ránéztem, de nem tudtam hova tenni az arckifejezését. Álla majdhogynem a földe söpörte, szemei pedig a normális háromszorosára nyíltak.

- Jesszus! Félre érted! Nem úgy aludt itt. Csak elaludtunk a tévé előtt. Basszus miért kell mindjárt rosszra gondolni? – forgattam a szemem, majd visszafordultam Amon felé. Ő közbe visszaszedte magára a szokásos maszkját és pukkadozott a röhögéstől.

- Amon! Szedd össze magad és nyögd ki, hogy mit akarsz! – ripakodtam rá mosolyogva.

- Jól van, oké várj egy kicsit. – száját összepréselte és becsukta a szemét. – Én vagyok a megtestesült nyugalom. – ezt már én sem bírtam ki és kitört belőlem a nevetés. Egy fél perccel később, amikor lenyugodtunk, újra megpróbáltam.

- Szóval mi tűnt fel az óta? – arca megint elkomolyodott.

- Először az tűnt fel, hogy ugyanazt álmodtam, mint te. – épp megkérdeztem volna, hogy honnan tudja mit álmodtam, de megelőzött. – A te szemszögedből álmodtam és láttam is magamat – egy pillanatra elgondolkodott, majd hozzátette - elég fura volt. Haruka is benne volt együtt sétáltatok egy hídon, ami egy tó közepén lévő szigetre vezetett. – A kép amit Amon leírt pontosan egyezett az erdőben lévő horgásztóéval. Harukával rengeteget játszottunk ott kiskorunkba.

- Ez meg hogy lehet?  - ez már egy kicsit sem lepett meg azok után, amiket eddig megtudtam.

- De ez nem minden. Emlékszel arra, amikor este elájultál a támadás után? – Azt a napot nehéz lett volna elfelejteni. Még mindig élénken élt bennem az üldözőm arca. Bólintottam. – Nem merült benned fel a kérdés, hogy honnan tudtam, hogy bajban vagy? Nos, igazából bennem sem, csak úgy éreztem, hogy oda kell mennem nem tudtam miért, de nem bírtam ellen állni. Akkor még nem tűnt fel, csak amikor bele láttam az álmodba.

- Hova akarsz kilyukadni? – visszatért a bőrdarabhoz a csuklóján.

- Érzem, hogy mikor van rám szükséged. Nem olyan, mint a gondolatolvasás, ez ösztönös, mint a lélegzés. Az alváshiánytól viszont annyira gyenge voltam, hogy nem éreztem, hogy bajban vagy. - Ez némileg lesokkolt. Nem tudtam mit mondjak. – Meg kell értened, hogy nem tudlak megvédeni így.

Haruka a vállamra tette a kezét és maga felé fordított.

- Nem leszel egyedül. - mosolygott – Én is veled leszek. Már azt is kitaláltuk, hogy mint mondjunk a szüleidnek. - A hajamba túrtam és felsóhajtottam. Nem bírtam a környezetváltozást, ezt Haruka jól tudta, ezért vállalkozott, hogy Ő is jön. – Ne félj! Végig melletted leszek. – ölelt meg. Bár nagyon nem fűlött a fogam ehhez az egészhez a tudat, hogy a legjobb barátnőm is mellettem lesz segített túllépni a nehézségeken.

A körülményekre való tekintettel megengedtem, hogy Amon a házban aludjon, de Kou szobájában. Testvéremet nem kellett győzködni, simán belement, sőt örült neki, hogy végre nem kell egyedül játszania a micsodáin. Persze tudtam, hogy nem fognak korán lefeküdni, de amikor hajnali kettőkor még mindig üvöltöttek, akkor meguntam.

- Kou! Nyisd ki! – dörömböltem az ajtón.

- Most nem lehet! Várj egy kicsit. – az esetek 90% - kában, ezt a válasz kaptam és tudtam, hogy nincs értelme veszekedni, mert amíg lenem játssza, addig nem nyit ajtót. Két három perc múlva diadalmas kiáltást hallottam, majd két a nyereségtől megbolydult kissé részeg srác nyitott ajtót.

- Ittatok? – kérdeztem lenézően.

- Csak egy egészen kicsikét. – mutatta az ujjával Kou, de a jókedve másra utalt.

- Te hülye barom! Mit üvöltöztök? Mi van, ha anyáék meghallják?

- Nyugi már! Azt mondtam, hogy hozzám jött. – anya valószínűleg örült, hogy a fiacskája végre talált barátokat, azért nem szólt még mindig, de hogy annyira leigyák magukat, hogy beszélni is alig tudjanak az nem volt benne.

- Akkor is hallgassatok, nem lehet tőletek aludni. – fordítottam hátat, de Amon elkapta a hajamat. Dühösen fordultam, meg. – Mi a francot csinálsz? Engedj el! – Amon részegen nagyon másképp festett. Általában arroganciát sugárzó szemei, most gyengéden csillogtak. A tekintete fogva tartott, majd megjelent az ajkán az a vészjósló mosoly és hirtelen a bátyám szobájának sötétjében találtam magam a falnak szegezve. Amon keze a fejem mellett támaszkodott, ezzel elzárva a menekülés útját.

- Miért akarsz te aludni ilyen korán? - a szavakat nagyon lassan szinte csigalassúsággal ejtette ki. –  Máskor még javában fent vagy. Szerintem, csak azért jöttél át, mert hiányoztam.

- Huhh. Csak szeretnéd! Különben is honnan tudod, hogy mikor fekszem le?

- Azaz én titkom. – mosolygott titokzatosan.

- Héj, – Kou hangja nyugodt, de határozott volt. - szállj le a húgomról! - Amon a testvéremre nézett. Nem tudtam, megmondani, hogy mi játszódik le köztük. Mindketten nagyon magabiztosan festettek, de végül Amon engedett. Ellökte magát a faltól és visszatért a joystickok világához.

- Ne haragudj, halkabbak leszünk. – azt hiszem Kou kezdett ki józanodni.

- Oké. Hozzak egy kávét?

- Igen. - mosolygott - az jól esne.

Miután bevittem a kávét. Visszamentem a szobámba Haruka a takaró alatt összebújva aludt. Elmosolyodtam és oda bújtam mellé, alighogy letettem a fejem már aludtam is.

Másnap reggel összeszedtem a cuccaimat, amik kellhetnek és elköszöntem anyáéktól. A feltűnés kerülése végett Amon előbb elment. Anyáék úgy tudták, hogy Harukáékhoz költözök egy időre, hogy könnyebben tudjunk tanulni. Haruka anyukájának pedig azt, hogy hozzám költözünk. Bár a terv sok helyen elbukhatott volna, bíztam benne, hogy minden rendben lesz. Elsétáltunk a buszmegállóhoz, és amikor biztosra vettük, hogy a szüleim nem látnak. Felhívtam Amont. Két perc múlva egy matt fekete Audi R8- as állt meg előttünk. Nem akartam kimutatni a döbbenetemet, ezért csak csöndben beszálltam. Haruka viszont nem rejtette véka alá a döbbenetét és rögtön Amonra zúdította a kérdéseit, aki lelkesen válaszolgatott. Én barátnőmmel ellentétben nem voltam oda a kocsikért és azért az egyetlen dolog, amit a beszélgetésből értettem, azaz volt, hogy a kocsit Jessicának hívják.

Húsz perces autókázás után, Amon lefordult egy mellékútra. A földes rögös talajtól még jobban hányingerem lett. Az erdő kezdett sűrűsödni.

- Mikor érünk már oda? – kérdeztem a fejemet az ablakon kilógatva, mint valami kutya.

- Pont, most. – behúztam a fejem és kinéztem a szélvédőn. Egy gerenda ház állt az erdő közepén. Amon leparkolt egy piros terepjáró mellé, majd kiszálltunk.