A lázadás

Emori dühösen bámult rám én pedig rezzenéstelen tekintettel álltam a pillantását. Egyikünk sem pislogott ez egyfajta vérre menő farkasszempárbaj féle volt és azt kell, mondjam mi ketten aztán verhetetlenek voltunk ebben a játékban.  Genki feszülten toporgott valahányszor ezt játszottuk az lett az eredménye, hogy valami megzavart minket és ezért pislogtunk. Ilyenkor a vesztes mérgesen kezdett üvöltözni a nyertes meg örült a fejének hogy szerencsésebb volt. Általában ezeknek a kirohanásoknak Genki issza a levét és hiába próbált már számtalanszor menekülni nem engedtük, mert akkor tuti, hogy egymást próbálnánk eltenni láb alól.

Annak meg nagyon, de nagyon csúnya vége lenne és azt senki sem akarja, hogy leromboljuk, a fél épületet szóval kell egy villámhárító. Ez lenne Genki. Egy ideje már így álltunk, amikor is egy szerencsétlen tiszt besomfordált és kínosan köszörülni kezdte a torkát. Emori kérdőn nézet rá és szemeiben néma düh csillant mivel ő volt az, aki előbb pislogott. Önelégült vigyort villantottam és leültem az asztallal szemben álló székre. A tiszt gyorsan Emori kezébe nyomta a papírokat, amiket hozott majd elköszönt és gyorsan kiiszkolt a szobából.

 - Nehogy azt hidd, hogy ezzel nyertél. Csak azért pislogtam, mert bejött az a szerencsétlen. – Mondta dühösen mire bőszen bólogatni kezdtem és gúnyosan helyeseltem. A férfi arca pipacsvörössé vált és Genki a következő pillanatban a fejét fogta ott ahol a férfi eltalálta egy pecséttel. Nevettem a Genki homlokán díszelgő jelet nézve és talán Emori is megnyugodott még egy mosolyfélét is láttam a szája sarkában. Aztán komolyan rám nézett. – Te hagytad, hogy elraboljanak és napokig nem is adtál semmilyen jelet magad felől.

- Én nem hagytam, hogy elraboljanak csak egyszerűen nem számítottam rá és mivel hirtelen jött nem tudtam ellenkezni. – Javítottam ki türelmesen és úgy tettem mintha egy értelmi fogyatékoshoz beszélnék. – És különben meg mit kellett volna csinálnom, felgyújtani az erdőt és ezt ordibálni, hogy „hé, itt vagyok mentesetek meg!”?

- Nyilván. – Mondta a férfi és láttam, hogy totálisan komolyan gondolja. Megforgattam a szemem és Emori szemeibe néztem.

- A K-körzet? – Kérdeztem a férfi pedig megfeszült. Sóhajtott és teljesen őszintén nézett rám.

- Semmi baja. Nem támadták meg senki sem tud semmilyen tűzről. Valaki tréfát űz velünk és nagyon profin csinálja. – Mondta és a hajába túrt ideges mozdulatokkal és láttam rajta hogy már jó régen nem aludt. Szóval a körzetet nem égették fel. De Nao beismerte, hogy ő volt az, aki felgyújtotta a körzetet. Hazudott volna? Miért tenné?

- Az, aki elrabolt engem nem akart bántani. – kezdtem óvatosan. Talán meg tudom győzni Emorit hogy a túlfűtöttek nem rosszak és akkor már egy lépéssel előrébb lennénk. Nem mintha én szeretnék lenni a megmentő vagy hasonló, de ha módomban áll segíteni, akkor miért ne tenném? – És a túlfűtöttek-

- A túlfűtötteket megöljük az elrablódat pedig elfogjuk, hogy kikérdezhessük. – mondta és végig sem hallgatott. Intett, hogy menjek, de ez nem fog megtörténni.

- Emori figyelj. A túlfűtöttek nem rosszak és az, aki elrabolt csak őket akarta megmenteni. – kezdtem magyarázkodni mire Emori szemei dühödten csillantak meg.

- Már megint kezded azt hittem, hogy már kineveltük belőled. A túlfűtöttek agyatlan szörnyetegek, akik meg akarnak ölni minket, és ha nem irtjuk ki őket, akkor mindenki holtan végzi. – morogta. – A vírust sikerül megállítanunk, ha az összes túlfűtöttel végzünk.

- Ugyan már Emori a vírus gyorsabban terjed, mint hogy mi végezni tudnánk akár csak a fertőzöttek felével is! – csattantam fel. Ne hiszem el hogy ennyire fafejű. – És nem agyatlanok. Nagyon is értelmesek.

- Annyira értelmesek, mint te magad! – vágott vissza mire Genki felnevetett. Megforgattam a szemem.

- Oké. Ha nem hagyod abba a túlfűtöttek irtását, akkor én magam fogok elszökni innen. – mondtam és határozottan néztem a férfi szemeibe. – Nincs zsarolási lehetőséged a családom akkor is itt van, ha én magam maradok, tehát akkor már oda megyek, ahova szeretnék.

- Aimi ezt nem gondolod komolyan. – tudatta velem teljesen nyugodt hangon. – Katsuma nem hagyhatja el az épületet, mert megígértem, hogy nem sorozzuk be. Nem mehet küldetésre vagy harcolni itt kell maradnia. Ha elmész, akkor én magam teszek róla, hogy a frontra kerüljön.

- Emori az a nagy helyzet hogy én fogok a fronton harcolni a túlfűtöttek oldalán. – válaszoltam. Nem engedem, hogy csak úgy manipuláljon. – Nem feltétlenül muszáj azt tenned, amire kértelek én, nem utasíthatlak. De nem fogom hagyni, hogy a kedvedre, irányíts, mint egy sakkfigurát. Én a saját döntéseim szerint élek és mostantól nincs ebbe beleszólásod. A túlfűtöttek nem szörnyetegek és az, aki elrabolt az sem az.

- Eszedbe ne jusson, hogy elmenj! – Ez már csak az utolsó próbálkozás volt.

- Viszlát Emori. – mondtam és kifordultam az ajtón. A férfi még utánam kiáltott valamit, de már nem értettem mi az. Őrült iramban kezdtem futni és tudtam, hogy mire a katonaság kapujához érek, már mindenki tudni fogja, hogy el kell kapniuk, de semmi esélyük nem volt ellenem és ezt nem csak nekem kellett tudnom. Emori is tisztában van az erőkülönbséggel és csak reménykedik benne, hogy meg tud félemlíteni. De sajnálatos módon ez most nem fog összejönni.

A kapunál valóban várt rám egy kisebb osztagnyi katona és megpróbálták elállni az utamat. Valószínűleg Emori tudatta velük, hogy használják a fegyvereiket és úgy támadjanak, rám mintha végezni akarnának velem, mert nem tétováztak amint megláttak nekem rontottak. Néhányan a háttérben maradtak és onnan lövöldöztek a többiek kardokkal a kezükben felém futottak. Megforgattam a szemem és egy szerencsétlentől elvettem a kardját.

A penge lángolni kezdett amint a kezembe fogtam és néhányan ettől kicsit meghátráltak, de erőt vettek magukon. Hárítottam az ütéseket a lövésekkel pedig nem is törődtem mivel a közelemben sem voltak a golyók. Nem állt szándékomban bármelyiküket is komolyabban megsérteni ezért gyorsan átverekedtem magam rajtuk és bevetettem magam az erdőbe. Na persze jöttek utánam, de semmi esélyük sem volt.

Úgy fél óra szaladgálás után jöttem csak rá egy igen fontos dologra. Mégpedig arra hogy fogalmam sincs, merre kell menni. Mikor elvittek a túlfűtöttek eszméletlen voltam, amikor pedig visszahoztak a többiek kisebb bajom is nagyobb volt annál, hogy azt figyeljem merre jöttünk. És most itt állok az erdő közepén és gőzöm sincs, merre kellene egyáltalán indulnom? Az oké hogy azért nincs baj a tájékozódásommal, de ennyire én sem vagyok ügyes. Tehát egy kicsit jobban át kéne gondolnom, hogy merre menjek. Bár… talán nem is kellene visszamennem Naohoz. Mármint át akart verni és azt hitte, hogy ezzel majd ott tarthat engem.

Másrészről viszont nincs hová mennem csak vissza Naohoz. Hazudott nekem. Nem rossz ember ezt tudom, de akkor is elárult. Ő is pedig megígérte, hogy nem teszi.

- Elég szívás az életed.

- Kezdem azt hinni, hogy megőrültem. Eddig nem beszélgettem magammal most meg én vagyok a legjobb társaságom.

- Ugyan már ne legyél ilyen ellenszenves. Nem magaddal beszélsz, hanem velem és én, én vagyon nem pedig te.

- Ömm… hát jó. Akkor én most úgy csinálok mintha értettem volna, amit mondtál.

- Helyes!

- Mit akarsz?

- Csak gondoltam magányos vagy egyedül szóval miért is ne beszélgessünk.

- Jó és akkor most mond meg az igazat!

- Menj vissza Naohoz! Nem árult el vagy ilyesmi. Csak meg akart védeni téged.

- Azt akarja, hogy megmentsem a túlfűtötteket így persze, hogy meg akar védeni. Ha nekem végem, akkor ki fog segíteni rajtuk?

- Teljesen más oka van annak, hogy meg akart védeni.

- Mindegy úgyis visszamentem volna hozzá. Mint mondtam nincs hova menjek csak oda vagy vissza a katonaságra, amit nem nagyon szeretnék tekintve, hogy onnan jöttem. Nem kellett volna csak ezért megjelenned.

Nao:

Elment. Aimi fogta magát és elment. Beismerem hülye ötlet volt elhitetni vele, hogy felgyújtottam a körzetét, de azt hittem, ha dühös lesz rám, akkor majd előjön a valódi ereje és végre egy lépessel közelebb leszünk a győzelemhez, de teljesen máshogy reagált, mint hittem. Midig máshogy reagál, soha nem lehet kiszámítani mit fog tenni. Ő egyszerűen már csak ilyen.

Mikor eluralkodott rajta a düh akkor olyan volt, mint valami démon. A vörös szemeiben gyilkolási vágy égett. Meg akart ölni. Viszont a kék szemeiben fájdalom, félelem és szomorúság csillogott. És mikor lenyugodott nem maradt más csak az a hihetetlenül hatalmas fájdalom, ami szinte ledöntött a lábamról. Elment és azt hitte, hogy én is elárultam. Most biztos, hogy senkiben sem bízik. Az is lehet, hogy soha többé nem fog bízni senkiben sem.

És ez az én hibám. Fájdalmat okoztam neki. Megígértem neki is és magamnak is hogy soha nem fogok neki fájdalmat okozni és most mégis megtettem.

- Nao jól vagy? – Kérdezte mögöttem egy hang. Nem néztem oda csak ültem továbbra is a térdeimre hajtott fejjel. Dai volt az a nagyapám, aki mellém ült a fűbe. – Elment?

- Olyan marha vagyok! Még több fájdalmat okoztam neki! – válaszoltam. – Egyáltalán nem vagyok jól! Miattam elment és valószínűleg soha többé nem fogom látni.

- Mond csak szerinted ilyen könnyű összetörni? – nézett rám gyengéd mosollyal.

- Emlékszel mit mondtam legutóbb? Hogy szerintem nem ilyen egyszerű őt megtörni? Nos, tévedtem. Erősnek mutatja magát, de már réges-rég feladta. Már akkor össze volt törve mikor először találkoztam vele. Csak ez senkinek sem tűnt fel. Egyszerűen olyan ügyesen titkolta a saját fájdalmát, hogy mindenki azt hitte, hogy erős és nem törik össze. De most mikor megláttam a valódi énjének egy darabját rájöttem, hogy valójában mióta ismerem, azóta darabokban van.

- Lehet, hogy igazad van. Viszont tudod szerintem a valóság az, hogy bármennyire is apró darabokra töröd, mindig megragasztja a törött darabokat és nem adja fel. Egy nap egészen biztosan felszabadít mindenkit. – mosolygott rám Dai.

- Úgy beszélünk, róla mintha egy váza lenne, amit véletlenül eltörtünk, és mint a kisgyerekek ahelyett, hogy elmondanánk, egy felnőttnek mit tettünk inkább összeragasztjuk a vázát.

- Lehet, hogy van benne valami. – nevetett fel és előre mutatott az erdő felé ahol nemrég még Aimi távozott. – A túlfűtöttek elmentek, mert azt mondták, hogy érezték Aimi jelenlétét egy percig. Vissza fogják őt hozni ide és akkor bocsánatot kérhetsz tőle.

Aimi:

Mi tagadás meglepődtem, amikor megjelentek a túlfűtöttek az erdőben, hogy visszahozzanak ide, de legalább most már ismét itt vagyok. Nao és a nagyapja ültek a fűben és minket néztek. Egy pillanatra elfogott a vágy hogy rájuk mosolyogjak, de legyűrtem a késztetést és inkább csak komolyan megálltam előttük és néztem rájuk. Nao nagyapja – sajnos nem tudom a nevét. – Mosolygott és kedvesen üdvözölt engem míg Nao nem nézett a szemembe csak valahová mellém. Összeráncoltam a szemöldököm és lehajoltam a fiú elé így kénytelen volt rám nézni.

- *Tadaima! – mondtam morcosan mire Nao elpirult. Eléggé meglepett a dolog, de végül a szemeit az enyémbe fúrta és halkan megszólalt.

- **O-kaeri! – elmosolyodtam és meglepetten vettem észre, hogy viszonozza a gesztust.

- Felkészültél, hogy megmutassuk a világnak hogy a túlfűtöttek valójában nem rosszak? – kérdeztem és felé nyújtottam a kezemet. Magam sem értem honnan jött ez a nagy megbocsájtó roham, de úgy éreztem eddig senki sem tett olyan dolgot ellenem, ami miatt mérgesnek kellene lennem. Most jöttem csak rá hogy igazán Genkire és Emorira sem vagyok mérges.

- Ezt nekem kellene kérdeznem. – jött a válasz.

És ezzel elkezdődött valami olyan, aminek az irányítása közel sem volt az én kezeimben. Bár azt hittem tudom, mit csinálok mégis a jövő nem olyan volt, mint amire bárki is számított. Ez volt az a pillanat, amikor megpecsételtük az emberiség és a túlfűtöttek sorsát egyaránt. És ez volt az a pillanat ahonnan már nem fordulhattunk vissza bármennyire is akartunk volna később.

*Megjöttem

**Üdv itthon!/Jó hogy visszajöttél!

~Hikari~

Előző                                                                                         Következő