11. Fejezet

Érzelmek

- Ennek meg mi baja? – Kérdeztem Takeshi után nézve, aki úgy menekült mintha valami üldözné.

- Ki tudja? – Hoshi arcán látszott, hogy tud valamit, amit én nem. És, hogy jelen pillanatban, nem áll szándékában elmondani nekem. Sóhajtva vettem ezt tudomásul. – Milyen macskafülekkel? Jobban hallasz?

- Igen, sokkal. Hallom például hogy Natsu megint feldühítette Apát. – Mosolyogtam. Furcsa volt ennyire jól hallani mindent, és a farkinca is még szokatlan volt, ahogy lustán körözött a levegőben, de összességében nem volt ez olyan rossz.

- Szerintem menjünk be, mert már sötétedik. Vagy várj! Mit szólnál egy kis éjszakai túrához a temetőben? – Kérdezte Hoshi, mire ijedten néztem rá. Semmi pénzért nem mennék éjjel temetőbe. Elvégre még nappal sem megyek szívesen. Bár ez nem mindig volt így. Mikor kicsi voltam gyakran játszottunk a temetőben, miközben a szüleim, és nagyszüleim a családi sírokat gondozta. Most visszagondolva, nem csak hogy faragatlanság volt, de még eléggé morbid is.

- Ne is álmodj róla! – Mondtam, mire barátnőm elkezdett rajtam röhögni. Én is elmosolyodtam, és elindultam az úton, hogy minél előbb a meleg házban… azaz kastélyban legyek, és végre szundíthassak egyet. – Álmos vagyok!

- Ne nyavalyogj! Majd alszol. – Mondta, mire bólintottam, és elnyomtam egy hatalmas ásítást. Beérve az asztal már meg volt terítve, finomabbnál finomabb ételekkel, minek láttán összefutott a nyál a számban. Rögtön levetettem magam egy székre, és vártam, hogy a többiek is megjelenjenek. Hoshi mellém huppant. – Holnapra mit tervezünk?

- Én még azt sem tudom, hogy miért vagyok itt. – Tudattam vele, mire tekintete elsötétült. – Hoshi! Te tudsz valamit! Ki vele!

- Azért vagy itt, mert… - De befejezni nem tudta, ugyanis Aki ordítozva dübörgött le a lépcsőn.

- Hitomi! Takeshi depresszióba esett. Nem akar senkit beengedni a szobájába. – Kétségbeesetten nézett rám.

- És mi a fenéért akartál bemenni a szobájába? – Kérdeztem értetlenül. Aki egy pillanatra elhallgatott, majd megvonta a vállát.

- Nem tudom, csak unatkoztam, és téged nem találtalak sehol. – Jött a válasz. – Várjunk csak. Te jelmezbálba készülsz, vagy mi? Mik ezek a cicafülek? – Nevetett.

- Nem készül jelmezbálba, csak megátkozta egy boszorkány, mert felidegesítette. – Válaszolt helyettem Hoshi nevetve.

- Na, jó. Nem érdekel, hogy, hogy nézek ki! Azt mondjátok, meg nekem, miért vagyok én itt egyáltalán? – Kiáltottam fel dühösen, mire mindketten rögtön komollyá váltak. Nagyon kényes ügy lehet, ha ennyire rosszul érinti őket. De akkor is meg kell, hogy tudjam.

- Azt hiszem, jobb lenne, ha most megkérdeznéd Takeshit. – Mondta, Aki komolyan. Először elgondolkoztam jó ötlet lenne-e zavarni Takeshit, aki nyilvánvalóan rágódik valamin, de végül úgy döntöttem, hogy csak nem fog megharagudni rám. Így bólintottam, és felálltam az asztaltól, majd fölfelé vettem az irányt pont Takeshi szobájához. Mikor az ajtó elé értem hezitáltam, hogy bekopogjak-e, de végül csak rászántam magam, és bekopogtam a fiúhoz. Érzékeny új fülecskéimmel meghallottam, hogy Takeshi feláll egy székről, majd az ajtóhoz csoszog. Aztán hallottam kattanni a zárat, és pár pillanattal később kidugta a fejét egy vékony résen.

- Hitomi? Mi a baj? – Kérdezte. Zavartan toporogtam az ajtóban.

- Öm… Meg akartam kérdezni, hogy miért kellett idejönnöm? – Takeshi egy pillanatra megdöbbent a kérdésemen, de aztán sóhajtott egyet, és kitárta az ajtót, majd intett, hogy lépjek beljebb. Megtettem, és tétován, ugyan de bementem a szobába. A falak zöldek voltak, pont olyanok, mint Takeshi szemei. Néhol egy-egy kép állt felakasztva rajta, szemben az ajtóval hatalmas ablakon sütött be az alkonyi fény narancssárgásan megvilágítva a szobát. Egy hatalmas franciaágy feküdt az egyik falnak tolva, vele szemben pedig temérdek könyvespolc. Leültem az ágyra, és figyeltem, ahogy Takeshi megáll előttem.

- Kíváncsi vagy rá, miért vagy itt? – Kérdezte, én pedig bólintottam. – Oké. Akkor most jól figyelj. Tíz éve megtámadták a birodalmunkat a gonosz démonok. Ez alatt értsd a vérfarkasokat, vámpírokat, lidérceket stb-t. – Látta, hogy kérdezni akarok, és szemöldök ráncolva leintett. – Igen, vannak vámpírok meg vérfarkasok is, de most nem ez a fontos! – Bólintottam, hogy megértettem, és többet nem próbálok meg közbevágni. – Szóval megtámadtak, és mi ki is álltunk ellenük, de hatalmas túlerőben voltak. A király megparancsolta, hogy téged és a testvéreidet menekítsünk ki. Az én feladatom a te védelmed volt.

Miután sikerült titeket biztonságos helyre vinni, én rohantam vissza a csatába, de addigra már legyőztek minket. A démonok látszólag kerestek valamit… vagy sokkal inkább valakit. Persze kiderült, hogy ez a valaki nem más, mint te. Miután az apád fülébe jutott, hogy téged akarnak, rögtön az emberek közé költöztetek, és rád ködöt bocsájtottak. Azért hogy megóvjanak, eltitkoltak előled mindent. De nem olyan rég, a köd kezdett felbomlani a szemed elől, és te álmokon keresztül kezdtél emlékezni a múltadra. Aztán jött a telefonhívás. A szüleid direkt Hoshihoz küldtek, mert ott nem csak én, de Hoshi és Midori is képes volt megvédeni. Arra viszont nem számítottunk, hogy ilyen hamar meg fognak találni. Akkor mentünk a faházba. És azon az éjjelen kaptuk a parancsot, miszerint hozzunk téged vissza ide.

- Na de várj. Mit akarnak tőlem? És, hogy lehet, hogy még most is megvan a kastély, ha egyszer ránk támadtak, és le is győztek minket? – Kérdeztem, mikor láttam, hogy Takeshi már nem fogja folytatni.

- Sajnos, még mi sem tudjuk, mit akarhatnak. Miután nem találtak elhagyták a kastélyt. Ki tudja, mi lehet a pontos szándékuk, de egy biztos. Nem fogom hagyni, hogy akár csak egy ujjal is hozzád érjenek. – Mondta Takeshi, és a szemében vad fény csillogott, amitől egy pillanatra megrémültem.

- Köszönöm. – Motyogtam, majd felálltam, és elindultam kifelé, de az ajtóban még visszafordultam. – Takeshi, még valami!

- Mondd! – Nézett rám érdeklődőn.

- Miért viselkedtél olyan furán odakint? És miért futottál el? – Kérdeztem, mert jelen pillanatban még az előbbiek ellenére is ez aggasztott a legjobban. Takeshi arcán egy pillanatra ijedtség futott végig, majd gyengéden elmosolyodott, ami egy évben csak egyszer fordul elő nála. Legalábbis rám nem szokott így mosolyogni…

- Sajnálom. Csak kicsit furcsán éreztem magam. De már jól vagyok. – Mondta, és én természetesen nem hittem el, de nem mondtam semmit, csak bólintottam, és becsuktam magam mögött az ajtót. Az ebédlő felé vettem az irányt, ugyanis a hasam hatalmas korgásokkal jelezte, hogy bizony nagyon üres, és kéne valamit beletömni. Leültem az asztalhoz, és egy szó nélkül rágcsálni kezdtem a tányéromba tett ételt. Azon gondolkoztam, vajon mi lehet Takeshi baja? Nem szokott így viselkedni, igaz, hogy csak pár hete ismerem, de akkor is furcsa volt. Az asztalnál mindenki csendben evett, senki egy szót sem szólt, de éreztem, hogy mindenki engem figyel.

- Hitomi. Mit mondott Takeshi? – Kérdezte Hoshi végül. – Elmondta, hogy miért vagy itt?

- Igen, elmondta. – Motyogtam oda se figyelve. Hoshi bizonyára azt hitte azért vagyok ilyen, mert félek, hogy most mi lesz, de jelen pillanatban egy kicsit sem aggasztott ez az egész démonosdi. Sokkal inkább az, hogy Takeshi olyan furcsa. És leginkább az, hogy még most sem tudom, hogy mit érzek iránta, azt meg főleg nem, hogy ő mit érez irántam. Letettem az evőeszközöket, és megköszönve a vacsorát, kisétáltam a teremből, egészen fel a szobámig, ott aztán ki az erkélyre. A friss esti levegő megnyugtatott, és kitisztította a fejemet, így könnyebben tudtam gondolkozni. Az erkély korlátjára könyököltem, és onnan figyeltem a Holdat és a fel-feltűnő csillagokat az égen. Mindig is szerettem az esti eget bámulni, akár órákon át képes lettem volna rá, mert ilyenkor olyan érzésem volt, mintha semmi gondom nem lenne, és ezért az érzésért bármi képes lettem volna megtenni. Most nagyon sok mindenen járt az agyam, ezért szükségem van erre a pár órácskára ahhoz, hogy legalább aludni tudjak.

Egy denevér repült el közvetlenül előttem. Ezen kívül semmi sem moccant odakint, mintha még az éjszakai állatok is félnének valamitől. Annyira elméláztam, hogy még az érzékeny macskafüleimmel sem halottam meg, hogy valaki bejött, csak mikor már a kezét a fejemre tette. Ijedten rándultam össze, és hátrapillantottam látogatómra. Takeshi volt az, de nem nézett rám, ő is a csillagos eget tanulmányozta. Nem szóltam semmit, csak visszafordultam az éjszaka felé. Percekig álltunk így, némaságba burkolózva, de egyikünknek sem volt szüksége szavakra, hogy megértse, mit gondol a másik. Biztonságban éreztem magam, és egyszerre tényleg minden rossz dolog eltűnt, mintha csak mi ketten lennénk egy külön világban, ahol mindenki boldog, és nincsenek harcok. Mélyen szívtam be a levegőt. Végül Takeshi szólalt meg.

- Mi a baj? – Halk volt a kérdés, alig hallottam még így is, hogy ilyen közel álltunk egymáshoz. De válaszolni nem tudtam. Mivel még én magam sem tudom, hogy mi a baj.

- Nem tudom. – Mondtam mégis. Nem láttam, de akkor is tudtam, hogy elmosolyodik. Nem gúnyosan vagy vidáman, egyszerűen csak úgy, mint ahogy egy ember rámosolyog egy ijedt kisgyerekre. Nyugtatóan, azt üzeni, hogy nem lesz semmi baj. És én hittem neki. Mert hinni akartam, hogy ő majd megvéd minden rossztól, ami érhet. – Takeshi. Mi lesz, ha megtalálnak, és elvisznek? Az is lehet, hogy meg akarnak ölni, nem?

- Ha meg is találnak, egy ujjal sem fognak hozzád érni, amíg én itt vagyok. És nem hinném, hogy azért keresnek ennyire, hogy megöljenek, de ha mégis, én előbb végzek velük. Te csak ne aggódj ilyen felesleges dolgok miatt, kölyök! – Már megint kölyközik. De legalább nem hercegnő, már ez is haladás. Szavai megnyugtatták háborgó lelkem, és hirtelen érezni kezdtem azt, hogy mennyire álmos is vagyok. Ásítottam egy hatalmasat, mire Takeshi nevetve simogatta meg a fejem.  – Azt hiszem, egy hercegnőnek már aludnia kéne.

- Ne hívj hercegnőnek! – Mordultam rá, de annyira álmos voltam, hogy már ehhez is sok energia kellett. – És majd akkor alszom, amikor akarok.

- És most nem akarsz egészen véletlenül? – Kérdezte könnyed hangnemben. Bólintottam csak, és elindultam aludni egyet. Takeshi kifelé igyekezett, de mielőtt kiment volna még visszafordult. – Jó éjt, Hitomi!

Egy erdőben álltam, nem messze kiáltások zajától visszhangzott a táj. Sötét volt, alig láttam el az orrom hegyéig is, de elindultam a hangok irányába, ám minél többet mentem annál távolabbinak hallatszott. Kétségbeesetten próbáltam kiáltani valakinek, hogy segítsen, de nem jött ki hang a torkomon. Némán kiáltozva haladtam egyre lassabban és lassabban, mintha futóhomokban lépkednék. Aztán megláttam egy apró fénysugarat, ami egyre közeledett felém. Végre megmenekülök!

Ám a következő pillanatban megláttam, ahogy Takeshi csurom véresen, alig állva a lábán botladozik felém, és mögötte legalább ezer apró lidérc fut, hogy elkapják és megöljék végre. Szerencsére bármennyire is gyorsan futottak a köztük lévő távolság egy milliméternyit sem csökkent, így soha nem érhetik el Takeshit. Már elég közel volt hozzám, hogy ha kinyújtom, a kezem megérinthetem, de amikor hozzá akartam érni, kicsúszott a kezeim közül, mintha holmi köd lenne csupán. És ekkor Takeshi összeesett, és nem mozdult többé. Kétségbeesetten próbáltam megérinteni, de hirtelen távolodni kezdett tőlem, és egyre elmosódottabban láttam.

Ekkor ébredtem fel, zihálva, könnyáztatta arccal. Fölhúzva a lábam átöleltem, és összegömbölyödtem amennyire csak tudtam. Halkan sírtam, miközben a fejemben élénken élt a kép a vérben ázott Takeshiről, és az őt kergető lidércekről… 

~Hikari~

Előző                                                                                         Következő