10. rész

Fél óra múlva Haruka ráfeküdt a csengőre.

- Elég rövidebb ideig nyomni ám. – dörzsölgettem a fülemet, ami még mindig csengett.

- Tudom. – vigyorgott. Ez az a jól ismert Harukás mosoly volt, amit akkor vetett be, amikor bosszantani akart.

- Gyökér. – fordítottam hátat, de nem hagyta annyiban a dolgot. Szokásunk volt a teljesen értelmetlen dolgokon való vitatkozás. Ilyenkor a külső szemlélők nem nagyon értették, hogy miről is beszélünk, mondhatni megvolt a saját nyelvünk.

- Gyökérkefe? – kérdezte.

- Nem. Kezelés. – mondtam magabiztosan. Megcsóválta a fejét.

- Nekem van otthon gyökérkefém.

- Nekem meg gyökérkezelésem. – mondtam ezt olyan hangon, mint egy dicsekvő kislány. Persze amint kimondtam mindkettőnkből kitört a nevetés. Mikor nagy nehezen összeszedtük magunkat, bevonultunk a szobámba átöltözni. Haruka persze nem túra ruhába jött így odaadtam neki az egyik nadrágomat és a vízálló bakancsomat. Bepakoltuk a hátizsákjainkat, majd felkaptam az íjamat és a tegezemet és már indultunk is. Pár héttel ezelőtt rá bukkantam egy elhagyatott házra az erdőben. Oda tartottunk. Kíváncsi voltam, de nem volt merszem egyedül megnézni. Csendben caplattunk. Nem volt ez kínos csönd, csak tudtam, hogy Haruka jobban szeret ilyenkor nézelődni, mint beszélgetni és a természet hangjai nekem sem voltak ellenemre. Az erdő ilyenkor élt igazán. Mindenhol állatok lapultak remélve, hogy nem vesszük észre őket. Amikor kicsi voltam szinte csak aludni jártam haza annyit jártam ezt az erdőt. Meg tanultam olvasni a nyomokból és a madarak jelzéseit is egész jól értettem. Rájöttem, hogyha minden nap ugyan oda megyek ki és csak mozdulatlanul ülök, akkor az állatok megszokják a jelenlétem. Napról napra közelebb merészkedtek hozzám, de a fél méteres távolságot mindig tartották. Ez viszont nem tartott sokáig, mert egy idő után anyám aggódni kezdett értem és csak Kou felügyeletével mehettem ki.

Már jó fél órája haladhattunk, amikor meghallottam a patakot. A ház a túloldalon volt. Nyáron csak simán átgyalogoltam volna rajta, de mostanában kezdtek egyre hűvösebbek, lenni az éjszakák, ezért jobbnak láttam megkeresni a hidat. A baj csak az volt, hogy már jócskán 5 óra után voltunk és ilyenkor már viszonylag korán sötétedett.

- Miért álltunk meg? – kérdezte Haruka.

- Nem állunk jól az idővel. – feleltem elgondolkozva. Jobbra egy beomlott bánya van, ez biztos ott van egy híd, de az nagyon messze van, ha arra megyünk, nem érünk vissza sötétedés előtt. Balra egy erdészház van és ott is van, egy híd az közelebb van, viszont már jócskán megette a rozsda, ezért nem valami biztonságos.

- És akkor most mi lesz? – kérdezte gúnyosan barátnőm.

- Várj. Gondolkodom. – Beletörődötten felsóhajtott, így én visszatérhettem a gondolataimhoz. A bánya kizárva. Sötétedés után nagyon veszélyes lenne kint maradni főleg, hogy még elemlámpa sincs nálunk. Visszafordulni nem akartam, ha már idáig eljöttünk.

- Van egy öreg híd arra – mutattam az erdészház irányába – megnézzük milyen állapotban van.

- Felőlem, de előtte add ide a táskád. – értetlenül néztem rá, de azért odaadtam. A táskáink ugyan azt tartalmazták. Haruka kivette a teámat és belekortyolt. Nem véletlenül főztük külön mindig is, mert e téren eléggé eltért az ízlésünk. Barátnőm arca grimaszba torzult.

- Hallod, te hallottál már a *mézről? – kérdezte fintorogva.

- Mi van a tieddel? – hagytam figyelmen kívül a kérdését.

- Megittam.

Égnek emeltem a tekintetem. Olyan jellemző rá, hogy nem tud előre gondolkodni.

- Legközelebb oszd be. – mondtam, majd elindultam. Nem kellett sokat mennünk, alig 20 perc gyaloglás után elértük a hidat. Az *acélt beborító rozsda az emlékezetemben sokkal fenyegetőbb volt, mint élőben. Úgy ítéltem, hogy ha elég óvatosak vagyunk el fog bírni minket.

- Várj itt és csak akkor indulj el, amikor én átértem, mert kettőnket nem fog elbírni.

- Nem biztos, hogy át akarok menni. – szemezett a híddal.

- Nyugi, ha engem elbír, akkor téged is elfog. – mosolyogtam bátorítóan, majd elindultam. Az öreg szerkezet kissé imbolygott. A csavarok nyikorogtak, de megtartották a súlyomat. A túloldalon intettem Harukának, hogy jöhet. Barátnőm először óvatos, majd egyre gyorsabb léptekkel haladt felém, amikor átért kiengedte az eddig visszatartott levegőjét.

- Ha bent tartod a levegőt attól nem leszel könnyebb. – nevettem.

- Azt mondod? – kérdezte és kezét a térdére támasztotta.

Körbe néztem és megpillantottam a házat. A múltkor a másik hídon mentem és egészen idáig felgyalogoltam meg vissza pedig itt volt az orrom előtt. Kissé bosszúsan indultam el a ház felé. Haruka kissé lemaradva jött mögöttem. A házhoz közelebb érve megpillantottam valamit a falon.

- Mi van? Úgy nézel ki, mint aki *szellemet látott. – ért oda mellém, majd követte a pillantásom. A falra piros festékkel az

„Aki belép, meghal”

feliratot festették.

- Na, én oda nem megyek be, az biztos. – jelentette ki Haruka.

- Én sem akarok, de legalább nézzük, meg mi van benn.

- Hogy nézed meg, ha nem mészbe?

Az ablakra mutattam.

- Gyere. Tarts bakot. –utasítottam. Nem tudom miért, de Haruka nem ellenkezett. Valószínűleg már nagyon haza akart menni és rájött, hogy ez a legrövidebb út. Összekulcsolta a kezeit én pedig a vállába kapaszkodva felálltam.

- Fúj, csupa sár a csukád. – nyöszörgött.

Felkapaszkodtam az ablakpárkányra, hogy kisebb terhet keljen tartania. A szoba elsőre üresnek tűnt, csak egy kanapé volt háttal az ablaknak fordítva. Már éppen szólni akartam Harukának, hogy leengedhet, amikor mozgásra lettem figyelmes. A kanapé támlája mögül egy fekete alak emelkedett fel. Először a hátát pillantottam meg. Sűrű, fekete, borzas tollak borították. A feje ernyedten lógott a nyakán. Olyan volt, mint egy marionett báb, amit egy tehetségtelen báb művész irányít. Aztán hirtelen kivágódott az a tollas valami a hátából, hogy majd 2 méter szélesen terüljön szét beterítve a szoba nagy részét. Kellett egy kis idő mire felismertem. A tollak nem a hátát borították. Szárnya volt. Ha ezt egy filmben látom talán lenyűgözött volna, de így a valóságban nagyon megrettentő volt.

- Chizuru! Nem tudlak sokáig tartani már. – panaszkodott jogosan Haruka.

A szárnyas felkapta a fejét a hangra és egyenesen a szemembe nézett. Bőre szürke és sima volt, fogairól, amik ezer tűként álltak ki a szájából csöpögött a vér. Csimbókos haja közül kikandikáltak vörös, élettelen szemei. Nem mozdult. Az agyam azt üvöltötte, fuss. Nem haboztam hallgatni rá. Leugrottam és karon ragadtam Harukát, majd őrült iramban a híd felé kezdtem futni. Nem érdekelt, ha leszakad csak át akartam jutni. Barátnőm a reakciómtól bepánikolt, ezért nem tudtunk elég gyorsan haladni. Hátra néztem és kissé megnyugodtam, amikor láttam, hogy senki sem követet minket. Megálltam.

- Haruka figyelj, bent tele van minden részeg egyetemistákkal. El kell tűnnünk innen amilyen gyorsan csak, lehet. – daráltam le neki gyorsan. Lehet nem a legjobb sztori, de nem jutott jobb az eszemben, de ha megmondom az igazat, akkor csak még jobban megijedne. Bólintott, majd ledobtuk a hátizsákokat, csak az íjat vittem magammal. Futásnak eredtünk és, csak amikor elértük a faluhatárt, akkor mertünk lassítani. A házhoz érve már kezdett besötétedni és még mindig remegett a kezem az adrenalintól, így nem tudtam bele találni a kulcslyukba. Haruka kikapta a kezemből és bár nehezen, de sikerült bejutnunk a házba. Felmentünk az emeletre, majd szuszogva robbantunk, be a szobámba. Levetettem magam az ágyra, de az íjat még mindig nem engedtem el. Nem tudtam mi folyik itt, de nem voltam biztos benne, hogy akarom tudni.

- Mit láttál igazából? – kérdezte Haruka, amikor kissé lenyugodott a légzése. – Nem vagyok, hülye egyetemistáktól nem ijedtél volna meg annyira, hogy hazáig szaladjunk.

- Nem tudom mit láttam, de szárnyai voltak – ezen a ponton már nem volt értelme hazudni – és véres volt a szája.

Megzörrent az ablak. A maradék adrenalintól fűtve húztam fel az íjam majd intettem Harukának, hogy nyissa ki. Az ajtóban Amon állt. Arcára kiült a döbbenet. Nem hittem, hogy valaha örülni fogok neki, de most, hogy itt volt egyszerre öntött el a megkönnyebbülés és a kimerültség. Leengedtem az íjat és oda mentem hozzá.

- Kedves fogadtatás, csak nem engem vártatok? – kérdezte gúnyosan. Nem tudtam mit teszek nem is nagyon gondolkodtam. Közelebb léptem és a mellkasának támasztottam a homlokom. A hátamon éreztem barátnőm értetlen pillantását.

- Ő, nem vagy lázas véletlen?

- Láttunk valamit. – szólalt meg Haruka – pontosabban Chizuru látta én nem.

Amon a vállamra könyökölt.

- Mit láttál?

- Fekete, borzas szárnyai voltak és véres volt a szája, de amúgy embernek nézett ki. – írtam le amire emlékeztem. Amon felhúzta a szemöldökét.

- Az egy démon volt és mázlitok van, hogy éppen evett, mert különben ti lettetek, volna az étlapon. – röhögött. Ez az információ annyira lesokkolt, hogy megszólalni sem tudtam. Végül Haruka törte meg a csendet.

- Na, várjunk, akkor összegezzünk egy kicsit. Te nephil vagy az anyukád angyal, de vannak démonok is amik ölnek? Mi? Tisztára összezavarodtam!

- Eredetileg mindegyik a mennyhez köthető. A nephilim a halandók és bukott angyalok utóda, de ezt már tudjátok. Az angyal egy égi lény, ki bemászkálhat a mennybe, de nem vétkezhet. A bukott angyal a bűnbe esett angyal, akit kitaszítottak a mennyből. A démonok és a bukott angyalok lényegében ugyanazok, viszont egyben teljesen mások is. A bukott angyal hűséges marad a mennyhez, a démon viszont inkább a poklot választja  és így elveszíti minden emberségét és olyan lesz, mint amit te is láttál.

- Nem lesz abból bajod, ha ennyi mindent elmondasz nekünk? – kérdezte Haruka

- Gőzöm sincs. – vont vállat.

- Akkor miért teszed? – kérdeztem

- Mert jobbnak látom, ha mindenre fel vagytok készülve és tudjátok, hogy mivel álltok szembe, mintha csak találgattok, és a sötétben tapogatóztok.

- Miért kéne nekem szembe állnom bárkivel is? Mert az apám belekeveredett valamibe vagy, mert hangosak a gondolataim? Mit jelent ez? Én nem akarom ezt. – fakadtam ki. Amon levette a vállamról a könyökét és eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen.

- Ha tetszik, ha nem már belekeveredtél, de ami valószínűbb az az, hogy ebbe születtél.

- Ezt meg hogy érted? – A gyomrom összeszorult a gondolatra, hogy még több rémes titok derülhet ki a családomról.

- Kicsit kutakodtunk Ayatoval a gondolatolvasós témát illetően.

- És mire jutottatok?

- Arra, hogy ez is legalább olyan ritka, mint amilyen ritkák a hozzád hasonlók. Ezért nagyon kevés róla a bármiféle feljegyzés. Amit sikerült kiderítenünk az az, hogy a gondolatolvasók és azok, akiknek hangosak a gondolatai valahogy kapcsolatban állnak egymással. Valószínű, hogy ezek olyan képességek, amiknek fontos szerepe volt az angyalok közötti kapcsolattartásban.

- De én nem vagyok angyal, sőt te sem. Te nephil vagy én pedig… - nem az nem lehet, én ember vagyok.

- Nem vagy teljes egészében ember. – reagált a gondolataimra Amon. – Nem tudom, hogy hányad részben, de van benned angyal vér. A legvalószínűbb az, hogy valamelyik ősöd félre lépett egy nephillel. Az angyalvéred nem is érzékelhető, ezért hittelek halandónak.

- De, akkor, ha te is ilyen ritka „példány” vagy, akkor miért nem akarnak elkapni? – kérdeztem.

- Nem mondtam, hogy nem akarnak, csak túl erős vagyok ahhoz, hogy legyőzzenek. – vigyorgott. – E mellett azt képzelik, hogyha téged elfognak, akkor engem zsinóron rángathatnak azzal fenyegetve, hogyha nem teszem, amit mondanak, akkor megölnek téged. – Ez eddig tiszta volt, a baj csak az, hogy minden megválaszolt kérdés után kettő másik merül fel.

- Akkor végül is apámnak nincs is ehhez köze? – kérdeztem reménykedve.

- Azt nem mondtam. Ő hívta fel rád a figyelmet. Valószínűleg egy csomó ember leéli az életét, úgyhogy nincs is tisztában a származásával és lehet, hogy te is megúsztad volna, ha Ő nem csinálja azt, amit.

- Előfordulhat, hogy tudod, hogy mit tett? – kérdeztem gyanakodva.

- Még nem, de nem kell súlyos dologra gondolnod. Nem hiszem, hogy tudna bármiről is. – ez kissé megnyugtatott.

- Viszont ami világossá vált az az, hogy azért akarnak elkapni, mert rajtad keresztül akarnak irányítani engem. Elképzelni is rossz, hogy valakit így használjanak fel.

- De kik? – kérdeztem mérgesen, mert meguntam, hogy úgy beszél, mintha én is tudnám, kiről van szó.

- A neve Takuma. Elég mocskos trükkjei vannak. Mindig mások mögé rejtőzik így szinte lehetetlen elkapni. Régóta kiszemelt már magának, és amikor feltűntél körülöttem gyanakodni kezdett. Utána persze eljutott hozzá is a pletyka miszerint ritka képességeid vannak, ami apád „cimboráitól” szivárgott ki. Most pedig az a célja, hogy elfogjon. – magyarázta.

- Biztos nem álmodom? – csíptem meg magam. Mire felnevetett. – Olyan távol álltak tőlem ezek a dolgok idáig. Nem tudom elhinni, hogy ez igaz.

- Pedig jobb, ha megbarátkozol vele.

- Feltehetek egy utolsó kérdést? – kérdeztem. - Ezekre, hogyan és mikor jöttél rá?

- Tegnap kaptam egy leveket Takumától. Azt írta, hogy vagy önként dolgozom neki vagy elvisz téged.

- Hol kaptál levelet? Bedobta a postaládádba?

- Dehogy, nincs annyi mersze, hogy idejöjjön. Facebookon küldött egy üzenetet álnévről. – erre Harukával hangos nevetésben törtünk ki.

- Mi olyan vicces? – nézett értetlenül Amon.

- Facebookon? – kérdezte Haruka még mindig fuldokolva a nevetéstől.

- Mi is haladunk ám a korral. Ne úgy képzeljétek el, hogy egy csuklyás, köpenyes, sötét alak becsúsztat egy levelet az ajtó alatt.

- Ez akkor is nagyon fura. – jegyeztem meg epésen.