10. Fejezet
Nekomimi?
- Nem akarok iskolába menni!! – Nyavalygott Hitomi, és gyanítom még mindig a takaró alatt lustálkodik. Délután fél háromkor… hogy tud ennyit aludni?
- Nem kell iskolába menned, de most már kelj fel! – Mondtam, még türelmesen. Az ajtó mögül morgolódás hallatszott, majd Hitomi kinyitotta az ajtót. Kábán lépkedett ki, kezében egy plüsskutyát szorongatva, és szemét törölgetve. Akárhogy nézzük ez… aranyos. – Menj, le ebédelni, aztán öltözz fel! – Adtam ki a parancsokat, mire morcosan nézett, de nem szólt semmit, csak lassan lecsoszogott a lábát egy centire sem emelve fel a földről. Csendesen követtem, látszólag még félálomban volt, és azt már tudom, ilyenkor nem ajánlott megzavarni, ugyanis tudja, hol van a gyenge pontod.
Leültünk az asztalhoz, ahol már mindenki csak ránk várt. Meg volt terítve, és Hitomi, bár fogalma sem volt, hogy pontosan mi történik körülötte, helyet foglalt, majd lassan rágcsálni kezdte a reggelijéül szolgáló ebédet. Követtem a példáját.
- Végre valami ehető. Három napja nem ettem mást csak bogyókat, amiket az erdőben találtunk, mert Midori nem tud főzni. – Motyogta teli szájjal Hitomi, mire Hoshi nevetve megpaskolta a feje tetejét.
- Én tudok főzni, csak a ti ízlésetekkel, van baj. – Morgolódott Midori, és egy újabb falat trutyit tett a szájába. Ő ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy azt egye, amit ő maga készített el. Hoshi valamit magyarázott Hitominak, amiből én egy szót sem értettem, és bár Hitomi még mindig álmoskásan ugyan, de válaszolt valamit, amit szintén nem tudtam értelmezni. Hogy értik ezek meg egymást? Én mondom ez egy külön nyelv.
Az ebéd így telt el, bár közben egyszer Midori leöntötte egy pohár vízzel Hitomit, aki erre morcosan kászálódott fel, és felöltözve tért vissza.
- Menjünk el felfedezni a helyet! – Mondta Hoshi lelkesen, mire barátnője ugyanilyen lelkesedéssel helyeselni kezdett. Én nem voltam oda az ötletért, de mivel Hitomi testőrének lettem kinevezve, nem sok választásom volt. Így elindultunk a birtokon, aztán elég hamar betértünk az erdőbe.
- Én ezt a sziklát már biztos, hogy láttam egyszer. – Tudatta velünk Hitomi, mire Hoshi nevetve legyintett.
- Dehogy is. Ez egy másik szikla, nem kell félned errefelé rengeteg, van. – Én inkább nem avatkoztam közbe, bár én is biztos vagyok benne, hogy erre már jártunk.
- Már megint ez a szikla! – Nyihogott Hitomi, mire Hoshi ismét csak legyintett, bár látszott rajta hogy már nem biztos a dolgában.
- Nem, ez egy másik szikla, nyugodj meg! – Hitomi ráhagyta a dolgot, és követte tovább, hátha most már tényleg jó felé megy. Hát, nem talált.
- Hoshi, tuti biztos, hogy ez ugyan az a szikla! – Állt meg, és mutatott a kavicsra. Hoshi mosolyogva válaszolt.
- Oké, talán tényleg az a szikla, de semmi baj, biztos, hogy majd megtaláljuk a helyes utat.
- Pontosan hová is tartunk? – Hoshi megmerevedett. Épp mondani készült valamit, amikor egyszer csak egy hang így szólt:
- Csak nem eltévedtetek kedveskéim? – Hitomi ugrott egy hatalmasat, majd szaporán hadonászva magyarázni kezdett, de olyan gyorsan beszélt, hogy azt lehetetlen volt megérteni. Közben a szikla felé közeledett.
- Oké, nyugodj, meg kincsem én segíthetek megtalálni a helyes utat. – Hitomit nem tudta ilyen egyszerűen átvágni, ugyanis a következő pillanatban benyúlt a sziklába, és kihúzott belőle egy vén szipirtyót. Most megdöbbentem. Észrevett egy rejtőzködő boszorkányt?
- Már bocsánat, de nem nyugszom meg. Maga egy boszorkány? Tuti maga varázsolta el az utat! Engedjen minket tovább menni! – Hoshi kínosan mosolygott, amiből arra következtettem, hogy nem a banya hibája, hogy eltévedtünk, csupán Hoshi még soha nem volt ezen a helyen, ezért nem tudta, hogy merre kell menni. Természetesen a világért sem szóltam volna Hitominak, elvégre ez tökéletes műsor. Ám a boszorkány látszólag kezdett morcos lenni.
- Engedj el kedveském, mert nem állok jót magamért! – Hitomi nem engedte el, sőt:
- Engedi, a fene, nem félek magától. Inkább… - Befejezni már nem tudta, mert a boszorkánynál valószínűleg betelhetett a pohár, ugyanis berántotta Hitomit a sziklába. Én és Hoshi egyszerre ugrottunk utána, de már csak a szikla falát érintettük. Baj van, méghozzá nem kicsi. A sziklából hangok hallatszottak, de nem értettem mit mondanak. Hoshi látszólag igen, mert az arca nagyon vészesen megnyúlt, ám a következő percben elmosolyodott.
- Nem kell félni, Hitominak semmi baja, de mond csak Takeshi, szereted te a macskákat? – Kérdezte, mire értetlenül meredtem rá. Hogy jönnek ide a macskák?
- Igen, szeretem őket, de miért fontos ez most? – Néztem rá, ám ő csak legyintett.
- Gyere a szikla mögé, szerintem már elengedte Hitomit. – Még mindig értetlenül néztem rá, de követtem a szikla másik oldalához. Hitomi valóban ott kuporgott, és nagyon takargatta a fejét. Megérintettem a vállát, mire ő megrezdült.
- Jól vagy, Pöttöm? – A megszólítás látszólag nem igazán nyerte el a tetszését, de most nem ugrott nekem, csak megrázta a fejét. Aztán szembe fordult velünk, és a kezeit levette a fejéről. Először csak a kék medencékbe néztem, fájdalom után kutatva, de mikor nem találtam mást csak némi ijedtséget, felnéztem a fejére. Amit ott láttam attól egyszerre fogott el a nevethetnék, és a sírhatnék is. Két barna macskafül mozgolódott nyugtalanul ott, és minden neszre megrezzent. Hirtelen muszáj volt megérintenem egy kicsit a bolyhos „kiegészítőket”. Gyorsan mozdultam a lánynak még csak ideje sem volt reagálni, és a következő pillanatban már egyik kezemmel a fülecskéket vizsgálgattam, a másikkal pedig magamhoz szorítottam, hogy el ne tudjon menekülni. Ebben a pillanatban megláttam egy szőrös farkincát is, ami idegesen járt fel le, ebből következtettem, hogy viselőjének nem tetszik, amit csinálok, de most nem igazán érdekelt, hogy ő mit akart. Felkaptam, és elindultam visszafelé megfeledkezve róla, hogy tulajdonképpen azt sem tudom, hogy hol vagyunk, de ez most nem igazán tudott zavarni. Éreztem Hitomi édes eperillatát, amitől egy pillanatra megrészegültem. Nagyon gyorsan vissza kell érnünk, vagy olyat teszek, amit később még megbánhatok. Hoshi terelgetett, de mikor már sokadjára is ugyan annál a sziklánál kötöttünk ki, mérgesen indultam arra, amerre az ösztöneim diktálták. Hitomi közben pedig egyre dühösebben rúgkapált és tiltakozott, elérni viszont semmit sem ért el. Végül csak kitaláltunk az erdőből, és elindulhattunk a kastély felé. A kapuban leraktam a lányt, és amilyen gyorsan csak tudtam, eltűntem a közeléből. Nem hiszem, hogy sokáig bírom még…
~Hikari~
