+1. rész

- Chizuru! – ébresztgetett valaki szelíden.
- Nézd, de aranyos, amikor alszik! – szólalt meg egy másik.
- Aki pofád befogod! Vedd le róla a szemed! – kiáltott Amon, mire felkaptam a fejem.
- Mi az istent üvöltöztök itt ilyen korán? – kérdeztem nyűgösen.
- Bocsi cica, de sürgős problémánk akadt! – vont vállat Amon.
- Cica? – hunyorogtam, majd bele csíptem a karomba. Fájt. A fenébe nem álmodom! – Milyen dolog?
Az ágy szélére ültem és megszemléltem a társaságot. Ayato és Aki a földön ültek hátukat a falnak vetve. Amon az ágy végén ült törökülésben. Bakancsban!
- Vedd le a mocskos patádat az ágyamról! –kiáltottam. Sóhajtott, majd lerúgta a cipőt, ami tompa puffanással landolt a földön. – Szuper! És most mondja el valaki, hogy mi folyik itt!

A kérésemre, Aki reagált. Felállt és mászkálni kezdett a szobában.

- Éhesek vagyunk. – állt meg a szoba közepén és leste a reakciómat. Leesett állal bámultam vissza, ezért kellett engem felkelteni??
– Elfogyott a pénzünk és nincs otthon kaja. – folytatta Ayato.
Morcosan néztem az ikrekre, majd Amonra.
- Nézzétek srácok! Hajnali 9 óra van. Hallom, hogy beszéltek, de nem nagyon jut el az agyamig, hogy miről. És ez nem is fog változni, amíg meg nem ittam egy csésze kávét, szóval tünés kifelé! Had öltözzek fel. – Az ikrek felálltak és elindultak kifelé. A szüleim ilyenkor már javában dolgoztak, szóval e miatt nem kellett aggódnom. Kou meg úgyis azonnal befogja, amint meglátja Amont. Apropó Amon!
- Nem képzeled, hogy bent maradhatsz ugye? – kérdeztem az ágyon csücsülő vendéget.
- Ugyan! Semmi olyat nem fogok látni, amit már ne láttam volna. – mosolygott sejtelmesen.
- Na gyerünk kifelé te perverz kukkoló! – toltam az ajtó felé, de megmakacsolta magát. – Amon! Tényleg fáradt vagyok és mérges is, amiért felvertetek, szóval jobban teszed, ha kimész, mielőtt elfogy a türelmem.
- Hjujjuj! – nevetett fel tettetett rémülettel, de engedte kirakni magát. Nem hazudtam mérges voltam, amiért felkeltettek, de rájuk nem lehetett sokáig haragudni.
Mosolyogva csuktam be az ajtót, majd a szekrényemhez táncoltam. Felkaptam egy fehér farmert és egy ujjatlan kék csipkés felsőt, majd leszaladtam. Az ikrek az asztalnál ültek és a telefonjukat nyomkodták, Amon pedig a hűtőt vizsgálgatta.
- Szóval éhesek vagytok? – kérdeztem, mire minden szem rám szegeződött.
- Igeeeeen!! – pattant fel Aki és oda szaladt, hogy kiskutyaszemekkel próbáljon még meggyőzőbb lenni.
- Jól van. – nevettem fel, majd megsimogattam a buksiját – Mit akartok enni?
- Palacsinta! – hangzott az egyöntetű válasz.
- Oké. – indultam ki a konyhába.
- Valaki segítsen neki! – hallottam Ayato hangját, mire ketten is felálltak.
- Én megyek! – szólt Amon figyelmeztetőn.
- Mi? Ha én nem állok fel, meg se mozdítod a seggedet! – emelte fel a hangját Aki.
- Akkor is én megyek!
- Nem!
- De!
- Na jó elég! – vágtam közbe – Ayato te jössz!
A két fiú fújtatva huppant vissza a kanapéra. Ayato hasonlóképpen reagált bár ő azért volt mérges, mert meg kellett mozdulnia. A konyhában előszedtem a hozzávalókat és kitettem a pultra. Ayato elővett egy tálat és elkezdte kikeverni a tésztát. Gyakorlott mozdulatokkal dolgozott.
- Önts olajt a serpenyőbe! – utasított én pedig engedelmeskedtem. Amikor végzett odahozta a tálat és elkezdtük kisütni a palacsintákat. Hűvös magabiztossággal dobta fel, majd kapta el a darabokat.
- Mikor tanultál meg főzni? – kérdeztem.
- Muszáj volt, különben éhen haltunk volna. Aki nem jeleskedik a főzésben, Amon meg lusta, úgyhogy vagy én csináltam, vagy maradt a gyorskaja meg a zacskós leves.
- Nektek kéne egy házvezetőnő. – nyomtam el egy mosolyt.
- Vállalod? – jelent meg egy halványka mosoly az ajkán.
- Majd meglátjuk mit hoz a jövő…
- Chizuru! – hallottam meg Kou kiáltását.
- Hmm?
- Mi a fene folyik itt? – kérdezte, miközben becsoszogott a konyhába. Éreztem a hangján, hogy mérges. Oda mentem hozzá és a kezébe nyomtam a serpenyőt.
- Segíts Ayatonak! Mindjárt jövök. – paskoltam meg a vállát, majd ott hagytam őket.
- Amon! – suttogtam. Majdnem szívrohamot kaptam, amikor hátulról átkarolta a derekamat. – A frászt hozod rám!
- Bocs! Miért hívtál? – kérdezte és feltűnt, hogy kivételesen nincs semmi provokáció a hangjában.
- Volna egy kérésem. – fordultam hátra már amennyire engedte.
- Hallgatlak!
- Kou be fog köpni anyáéknak, hogy itt voltatok és akkor biztos nem mehetek sehova még egy ideig.
- És mit akarsz, mit tegyek?
- Ha te kéred talán nem fog beszélni. – vontam vállat.
- Hmm – mosolyodott el – Oké, de ennek ára van.
Megforgattam a szemem.
- Mi az ára?
- Egy randi. – jelentette ki magabiztosan.

- Egy mi?? – esett le az állam. Kicsit nehezemre esett elképzelni Amont egy moziban, vagy egy étteremben.
- Nem olyan randira gondoltam! – forgatta most ő a szemét – Nem vagyunk emberek, egy olyan helyre vinnélek, ahova csak nephilek és angyalok juthatnak el.
- Hát jó, ez érdekesen hangzik. – néztem fel rá mosolyogva. Viszonozta, majd elengedett és a konyha felé vette az irányt. Útközben levette a pólóját. A látványtól pillangók kezdtek röpködni a hasamban. Lassan Kou mögé lopózott és, amikor olyan közel ért, hogy már csak nem hozzáért, kivette a kezéből a serpenyőt és a csípőjével arrébb tolta. A bátyám fülig vörösödve lépett odébb. Bűnösnek éreztem magam, de fontosabb volt, hogy tartsa a száját. Aki csatlakozott hozzám az ajtóban és érdeklődve figyelte a jelenetet.
- A bátyád meleg? – súgta oda. Bólintottam.
- Ó! – csillant fel a szeme, oda somfordált és a karját átvetette Kou nyakán. Szegény már másodszorra jött zavarba, pedig alig 10 perce kelt fel.
- Szereted a videó játékokat? – kérdezte Aki kisfiús rajongással.
- Ah… Ahha – nyögte ki.
- Szuper akkor gyere! – ragadta karon és kirángatta az ajtón. Leesett állal bámultam utánuk, majd a többiekre néztem. Amon kissé durcásan festett, Ayato viszont nem látszott meglepettnek.
- Héj! Ez mi a franc volt? – kérdeztem. Ayato vállat vont. Nem igazán izgatta a dolog. - Aki meleg?
- Hát… öhhm.. nem egészen. Inkább úgy mondanám, hogy neki mindegy, hogy a kiszemeltje fiú vagy lány.
- Ohh. Értem. – magamban elkezdtem emésztgetni a dolgot. Végül is tudom, hogy Aki egy nagyon rendes srác, szóval még akár jól is elsülhet a dolog, de akkor is fura volt a szitu. –Így viszont nem áll az egyezség!
- Mi? Miért? Én megpróbáltam! – az arcára kiülő csalódottság láttán, majdnem meghatódtam.
- Sajnálom! – mosolyogtam kegyetlenül, majd felszaladtam a lépcsőn. Ahogy gondoltam követett és még mielőtt beléphetett volna a szobámba, rácsaptam az orrára az ajtót. Nem tehettem róla, de élveztem a játékot. Levetődtem az ágyra és alig bírtam abbahagyni a mosolygást.
- Ilyen könnyen nem szabadulsz meg tőlem! – hallottam az ajtó túl oldaláról. Először azt hittem berúgja az ajtót, de amikor megjelent az erkélyen már megértettem, hogy mire célzott. Az egyik pillanatban még zsebre tett kézzel állt az erkélyemen a másikban, pedig már engem szegezett a matrachoz. A szívverésem felgyorsult, ahogy a karomat az ágynak szorította. Éreztem szívének egyenletes lüktetését a mellkasomon.

- Mi…mit csinálsz? – hebegtem.
- Megszerzem, amit akarok! – felelte magabiztosan.
- Miért mit akarsz?
A szeme mélyen az enyémbe fúródott. Jeges tekintete perzselte a bőrömet.
- Ó tudod te azt, most is arra gondolsz!
Na ezzel már túl messzire ment. Kihasználtam, hogy elfeledkezett a csuklóimról és gyorsan mielőtt kiolvasná a gondolataimból, benyúltam a hóna alá és csikizni kezdtem. Nevetve gördült le rólam. Az előbbi macsóból, csak egy egyszerű hétköznapi fiúvá vált.
- Hagyd abba! – nevetett és próbálta lefogni a kezemet, de nem engedtem. A csípőjére ültem és onnan néztem, ahogy lassan visszaveszi a szokásos álarcát. Amikor kissé lelassult a légzése, felsóhajtott, majd nyelvet öltött. A tekintetem, így önkéntelenül is a szájára vándorolt. Fenséges látványt nyújtott, ahogy fekete haja szétterült a párnákon. A hangulat egykettőre megváltozott. Közelebb hajoltam és mielőtt rájöttem volna, mit csinálok, megcsókoltam. Először jéggé dermedt a döbbenettől, de aztán viszonozta a csókot. Keze a derekamra csúszott és átfordított, így ismét én kerültem alulra. A hajába túrtam, úgy húztam közelebb, mire felnyögött. Tenyere a pólóm alá csúszott és a hasamat kezdte simogatni. Megborzongtam. Ekkor azonban egy hatalmas puffanás szakított félbe minket. Szétrebbentünk. Amon bosszúsan húzódott le rólam, majd intett, hogy maradjak mögötte. Lassan kinyitotta az ajtót és elindult a testvérem szobája felé, amerről a hang jött. Megfogta a kilincset és feltépte az ajtót. A kép, ami elém tárult örökre beleégett az elmémbe. Kou a padlón ült alatta az összetört dohányzó asztal, Akihiko pedig az ölében ült, de amikor észrevett minket gyorsan leszállt róla. Amonból kirobbant a nevetés, mire oldalba könyököltem.
- Izé… mi azt hittük valami baj történt. – magyarázkodtam, mire Amon még jobban nevetni kezdett. Kou fülig elvörösödött, Aki nem különben. – Mindegy is, mi most lépünk, bocsi a zavarásért. – kezdtem el tolni kifelé. Amikor becsukódott mögöttünk a szobám ajtaja, belőlem is kitört a nevetés.
- Hát ez halál ciki volt! – takartam el az arcom.
- Szerintem nekik gázabb volt. – nevetett Amon.
- Igaz. – felsóhajtottam – És? Most mit csináljunk? – kérdeztem.
- Van egy két ötletem. – nézett a szemembe.
- Ahhj fogd be! – bokszoltam a vállába – Valami olyasmire gondoltam, ami a házon kívül történik.

- Ott is megoldható. – tűnődött hangosan, de tudtam most már csak azért csinálja, hogy húzza az agyam.
Eszembe jutott, hogy Ayatot, ott hagytuk egyedül, úgyhogy lementem. Az asztalnál ült és bánatosan nyammogott egy palacsintán. Hirtelen nagyon megsajnáltam. Oda mentem és megöleltem.
- Hagyjá’ – mondta durcásan, de nem húzódott el.
- Elmegyünk Amonnal, gyere te is! –kértem.
- Kössz, de nem akarok gyertyatartó lenni. – mosolygott – De ti menjetek csak! Érezzétek jól magatokat.
- Biztos? – engedtem el és leültem az asztalhoz. Amon közben már a második palacsintáját kente meg.
Ayato bólintott, Amon pedig szájában a két palacsintával elkezdett az ajtó felé húzni. A házból kiérve beszálltunk a kocsiba és a hegyek felé vettük az irányt.
- Hova megyünk? – kérdeztem.
- A Hiei hegyre. – felelte.
- Minek? Mit akarsz? Kirándulni?
- Olyasmit. – mosolyodott el.
Az út további részében J rock bandákat hallgattunk. Illetve énekeltünk. Összességében már az oda vezető útért megérte elmenni. Amon a lehető legfeljebb vitt minket a hegyen, ám az út nagy részét így is a saját lábunkon kellett megtennünk. Az erdő illatától izgatott lettem. Szerettem a természetben lenni, nagyon. Voltak, akik ezt furcsállták én csak szimplán az egyik mániámnak hívtam. Amikor már levegőt is alig kaptam, Amon úgy ítélte elég magasan vagyunk és megállt, amit én gondosan ki is használtam egy kis pihenésre.
- És most? – kérdeztem egy farönkön ülve. Amon a sziklaperemen állt és a távolba meredt.
- Most repülni fogunk. – mondta. Végig futott a hátamon a jeges rémület. Ez meg akar ölni?
- Nem tartom jó ötletnek.
- Én viszont igen. Hívd elő a szárnyad! – utasított és már neki is állt, hogy előhívja a sajátját.
Nem láttam értelmét ellenkezni, úgyhogy engedelmeskedtem.

Most sokkal kevésbé fájt, mint elsőre és fele annyi időt vett igénybe. Amon ellenben 5 perc alatt végzett és a fájdalom jeleit is csak kismértékben mutatta. Amikor beforrt a heg a hátamon, oda lépett és végig simított a szürke tollakon, amibe beleremegett az egész testem.

- Gyönyörű! – suttogta a fülembe. Elpirultam.
Megfogta a kezem és a szakadék peremére állt. Nyeltem egyet az 50 méteres mélység láttán.
- Ne félj! Nem engedem, hogy leess! – mosolygott bátorítóan, a hangja olyan gyengéd volt, amit tőle, csak nagyon ritkán lehetett hallani.
Felém fordult, így közém és a szakadék közé állt. Átkarolta a vállam és magához húzott. Nagyon erősen tartott, amitől biztonságban éreztem magam, még akkor is, amikor hátradőlt és zuhanni kezdtünk. A zuhanás viszont hamar abbamaradt és én végre kimertem nyitni a szemem. Amon a szárnyaival lassan egyenletesen csapkodott, ezzel fenntartva minket a levegőben.
- Próbáld meg átvenni a saját súlyod. – mondta túlkiabálva a szelet.
- Ne engedj el! – könyörögtem és már láttam magam előtt a jelenetet, ahogy halálra zúzom magam a sziklákon.
- Nem foglak, csak próbáld meg!
Elképzeltem, ahogy a szárnyaim lassan egyenletesen elkezdenek csapkodni és éreztem, ahogy az izmaim is engedelmeskednek.
- Jó, most próbálj kevesebbszer, nagyobbakat csapni, hogy több levegőt szoríts be alájuk.
- Oké.
Elképzeltem, ahogy a testem lassan felemelkedik Amon karaiból. Egyszer csak arra eszméltem fel, hogy teljesen egyedül maradok fenn a levegőben.
A lebegés már ment és egyelőre nem is kellett ennél több. Ez is óriási lépés volt. Fáradtan szálltunk vissza a földre. Miután a szárnyaim eltűntek, még percekig úgy éreztem, mintha a lapockámnál fogva felakasztottak volna valahova. Szörnyen sajogtak az izmaim.
- Te is érzed? – kérdeztem.
- Olyan, mint a fantom fájdalom. – magam sem fogalmazhattam volna jobban.
- De megérte! – vigyorodtam el.
- Érdekes első randinak. – viszonozta a mosolyt, majd előhalászott egy pokrócot a táskájából és kiterítette. Lefeküdtem és bár küzdöttem ellene, mégis elaludtam.

Álmomból Amon ébresztett fel.
- Cica, ébredj! – keltegetett. A nap már lenyugodott és, így halvány szürkület uralkodott mindenütt.
- Hmm? – dörgöltem meg a szemem. Ujjával a hegyoldal felé bökött. Odanéztem és alig hittem a szememnek. A fákon szentjánosbogarak ezrei nyüzsögtek, ami önmagában is elég lenyűgöző volt, de ezek egy alakot formáltak. Két egymásba fonódó angyalt. Amonra néztem, de ő nem az angyalokat nézte, hanem engem.
- Ezt te csináltad? – tátottam el a számat – Hogyan?
- Az az én titkom. – karolta át a vállam és gyengéden összeborzolta a hajam. – Tetszik? – kérdezte, de az arcomról, már rég leolvasta a választ.
- Ez elképesztően gyönyörű! – ámuldoztam.
- Örülök, hogy tetszik. – mosolygott. Közelebb húzódtam és megcsókoltam. Nem tartott sokáig, de nem bántam. Oda kuporodtam mellé és halkan a fülébe súgtam.
- Szeretlek! – hallottam, ahogy a szívverése felgyorsul.
- Én is szeretlek, cica! – karolt át.

-Miyako-