1. rész

Ismét egy nap. Úgy hittem, ez a nap is átlagosan fog elmenni. Kiállok a piacra, miközben az eladó mutogat másoknak, hogy milyen nemes, milyen szép, milyen különleges vagyok. Az emberek megnéznek majd, aztán rákérdeznek az áramra, aztán elmegy a kedvük. Sokszor mondtam már az eladónak, „ha el akar adni, akkor csökkentsen az árból!” Ez persze az eladó makacssága miatt sosem történt meg.

            Ez a nap is így ment, több órán keresztül. Mindenki megnézett magának, elgondolkozott, milyen szép is lenne, ha egy ilyen szolgával rendelkezhetne. Ez így ment hosszú órákon keresztül. Ilyenkor nem volt mit csinálnom, nem mehettem el játszani vagy szórakozni, csak állni volt szabad. Ilyenkor mindig gondolkodtam. Régebben a múlton rágódtam, hogy milyen szép volt, mikor még előkelő voltam, de mára már inkább a jövőn gondolkodok. Mi lesz akkor, ha nem vesz meg senki? Megölnek? Vagy kidobnak az utcára? És mi lesz akkor, ha valaki megvesz? Ki fordítana ennyi pénzt egy szolgára? Sokat gondolkodtam ezen.

            A vásáron már csak néhány ember járkált, de azok nem voltak olyan gazdag kinézetűek, hogy bármiféle esélyem legyen náluk. Ameddig meg nem láttam egy szép lovat a vásár másik felén. Egy kicsi ember ült rajta, mellette egy magasabb ment. Egyre inkább közeledtek felém és egyre jobban kivehetőek voltak. A lovon egy gyermek ült, unott arckifejezéssel. Olyan arcot vágott, mint én, amikor apám kivitt a földekre, hogy megmutassa, hogyan dolgoznak a parasztok. Mára már visszasírom azokat az időket. A gyermek nemesnek tűnt, nem úgy, mint aki mellette ment. Ő inkább egy szolgának tűnt, aki elkísérte a piacra gazdáját. Egyre közelebb jöttek, amikor odasúgott valamit szolgájának a kis nemes. A szolga erre hangosan azt felelte, „próbálja meg kibírni, uram!” A gyermek erre még savanyúbb arcot vágott. Egészen addig, ameddig mellém nem értek.

            Az eladó egyből odarohant a nemeshez, hogy beszéljen rólam. „Tudja, ő is egy nemes gyerek volt! Ugye milyen szép a kiállása, igazán magára hasonlít!” Ilyen szavakkal próbálta meggyőzni őket, hogy én vagyok a legjobb választás számukra. Az eladó szövegére inkább a szolga figyelt, mivel a gyerek nem tudta levenni a szemét rólam. Úgy nézett rám, mint aki mindent kizár a külvilágból és csak rám figyelne. Nem tudom mit, de valamit meglátott bennem, amiről nem tudta levenni a szemét. A szolga egyszer csak megkérdezte az eladótól, hogy mennyibe kerülök. Általában itt szoktak elvérezni a tervek, hogy engem vesznek meg. Meglepődnek, és arról érdeklődnek, nincsen-e olcsóbb. De most nem így történt!

            A szolga ránézett gazdájára, mintha tanácsot kérne, hogy biztos engem akar-e. A gyermek szó nélkül átadta elmosolyodott és bólintott. Alig bírtam elhinni. Valaki ma tényleg meg fog venni! A szolgáló kivett a táskájából egy marék aranyat és átnyújtotta azt az eladónak. Ezután kiengedtek a helyemről, és úgy éreztem, nem vagyok többé fogoly. Egy olyan érzés fogott el, amely eddig sohasem. Legszívesebben elszaladtam volna, de tudtam, annak rossz vége lenne. Így hát csak boldogan kinyújtottam a kezeimet és elmosolyodtam. A szolga elköszönt az eladótól, de eközben sem tudta levenni rólam szemeit a nemes gyermek. Kimentünk a piacról és úgy éreztem, meg kell törni ezt a kellemetlen csendet.

 

-          Elnézést - néztem fel a lovon ülő „gazdámra” – köszönöm, hogy kiszabadított engem!

-          Ugyan –nevetett fel –nem kell ezt megköszönni. Jó hogy szereztem egy olyan szolgát, mint te.

-          Mint én? –kérdeztem kissé meglepődve

-          Igen! Tudod, ahogyan átnéztem a kínálatot, mindegyik meggyötört szánalmas semmirekellő volt. Viszont amikor megláttalak, észrevettem benned valamit! Bizonyára már sok mindent át kellet vészelned, de mégis megmaradt az az előkelő kisugárzásod! – mondta

-          Oh… hát… köszönöm. – kissé meg voltam illetődve. Nem gondoltam volna, hogy lesz olyan ember, aki megvásárol és még tisztelni is fog. Lehet, hogy ennél jobb helyre nem is kerülhettem volna?

 

Még pár órán keresztül mentünk. Kissé fáradt voltam, de izgatott. Kíváncsi voltam, vajon milyen szép helyre visznek. Egy év borzalom után végre visszakaphatom azt az életemet, amit annyira szerettem? Dehogy. Abban az életemben nagy szerepet játszott a családom, a barátaim. Nem az volt a lényeg, hogy mi milyen körülmények között éltünk, hanem az, hogy kik között voltunk boldogak. Lehet, hogy majd az ő társaságuk is ilyen jó lesz?  De, kik is az az „ŐK”? Kissé jobban szemügyre vettem a két kísérőmet. A szegényebbik, aki valószínűleg egy szolga, 20 év körüli, sovány, kifejezetten magas, fekete hajú ember volt. Arckifejezéstelen arccal sétált mögöttem, miközben rajtam tartotta a szemét. Nem úgy, mint a fiatal nemest, aki boldogan lovagolt, minden zavaró körülményt figyelmen kívül hagyva. Csicsás ruháját aranyozott gombok borították. A vak is megmondta volna, hogy előkelő származású.  Éppen ezért volt számomra furcsa, hogyan engedték el ezt a 12 év körüli gyerekek a szülei csak egy inas kíséretében. Bármikor meglophatják, esetleg a szolga is megszökhet. Érdekes is, hogy ez idáig ez miért nem történt meg. Mindenesetre, nagyon vártam, hogy megismerkedhessek a család többi tagjával és azoknak a szolgáival.

Már lassan 3 órája sétáltunk. A kis úrfin nem látszott meg a fáradság, ahogy a szolgán sem, viszont én teljesen kimerültem. Nem értettem, a másik szolga hogyan képes leplezni fáradságát. Vagy nem is fáradt? Igazából, nem érdekelt, sem a kísérőim állapota, sem a szép erdő, melyen utunk közben áthaladtunk. Csak minél hamarabb ott akartam lenni.

-          Mikor érünk már oda, uram? –nyavalyogtam  

-          Nem sokára kiérünk az erdőből, aztán átkelünk egy falun, azután van a palotám.

 

Örültem ennek, hiszen ez már azt jelentette, hogy maximum egy óráig kell még kibírnom a monoton sétát.

Úgy is történt, ahogy azt mondta. Pár perc után kiértünk az erdőből, aztán hamar belefutottunk néhány házba. Ezek kis paraszt viskók voltak, de minél tovább mentünk, annál jobb minőségű házakat láthattunk. Már estefelé járt, ezért nem láttunk sok embert arrafelé, de ha esetleg szembejött velünk egy polgár, szótlanul meghajolt és továbbment. Miután ámenünk a falun, a távolban egy hatalmas palotát pillantottunk meg. Minél közelebb mentünk, annál jobban lehetett látni, milyen szépséges ékkövek dekorálják ajtaját, milyen hatalmas ablakokból lehettet belátni az épület ugyancsak gyönyörű belsejébe. Szemet kápráztató volt a látvány.

 

-          Csukd be a szemed, mert amit most fogsz látni, beleéghet a retinádba – mondta mosolyogva a gyermek, majd kinyitotta az ajtót. A belseje az épületnek megdöbbentő volt. Egy hatalmas, tágas folyosót pillantottam meg, melynek teteén szintén hatalmas csillár világított.  Feljebb páholyok voltak, melyekkel olyan érzést keltettek, mint az operában.  A páholyokban nem ült senki, viszont elég sötét is volt ott, tehát nem lehetett látni pontosan, van-e ott valaki. A folyosó szélén ajtók voltak, végén pedig egy hosszú lépcső, mely szintén egy nagyobb bejárathoz vezetett. – Az ott az étkezőnk! –mutatott a nagy bejáratra, majd elindult felé. Én is mentem utána. – Itt szoktuk megrendezni az összejöveteleket. Ez az egyik legnagyobb termünk. – amikor beértünk a terembe, beigazolódott, amit mondott. A szoba valóban hatalmas volt, sok asztallal díszítve. A páholyok itt is jelen voltak.  Leült az úrfi a középső, egyben leghosszabb asztalhoz. –Foglalj helyet!

 

-          Rendben… - leültem mellé egy székre.

-          Mi a neved? –kérdezte

-          Sábanto. –feleltem, kissé szomorúan, mivel nem az igazi nevemen mutatkozhatok be.

-          Nem az érdekel, milyen nevet akasztottak rád azok az idióta kereskedők! Az igazi nevedet akarom tudni! –meglepődtem. Egy ember, akit érdekel az Valódi nevem?

-          Haru. Harunak hívnak

-          Szép név. –felelte- Az enyém Akinari.

-          Értem, és a szüleié?

-          Miért érdekel? – ekkor a kedves szemei átcsaptak rideg, utálatos szemekké. Úgy nézet rám, mintha elárultam volna

-          Szívesen megismerkednék velük is. Jelenleg hol vannak?

-          A fene tudja. Nagy eséllyel meghaltak –mondta ezt nyugodtan, mintha csak azt mondaná „kit érdekel”. 

-          Oh… sajnálom.

-          Ne sajnáld! Most legalább egyedül élhetek, nyugalomban!

-          Nem hiányzik a családja?

-          Nekem van családom! Mindenki, aki ebben a kastélyban lakik, az családtag!

-          Ennyire jóban van velük? –kérdeztem, mire hangosan felnevetett

-          Félreértelmezi a család fogalmát, Haru! Ezt az egész mézes mázos borítást a modern kor aggatta rá! Régen, a kőkorban hívhatták volna úgy is, hogy „nem akarunk meghalni klub”. Hiszen, csak arra kellett, hogy együttes erővel túléljenek. Ezért párosodtak! Ezért segítettek egymásnak! Ma is ez a lényege, csak éppen nem a vadállatok elől kell megbújni, hanem az adó kell kifizetni. A kőkorban még nem nyomta el az embereknél a szeretet a túlélési ösztönt. Nem is azért csináltak családot, mert annyira szerették volna egymást! Mára már ez a szerelem kialakult az embereknél és ez határozza meg a családválasztásban, pedig nem ez lenne a fontos! Azért tekintem a házban dolgozó embereket a családtagomnak, mert ők segítenek nekem így élni! Ha ők nem lennének, nem tudnám eltartani magamat. Ezt azzal hálálom meg, hogy etetem és kisegítem őket. Szerintem így működik egy rendes család. Nem úgy, hogy olyanokhoz kötődünk, akiket szeretünk, közben nem segítenek, esetleg ártanak is életkörülményeinken. – érvelt. Meg sem tudtam szólalni. Egy 12 éves kölyökből nem néztem ki, hogy így gondolkodna. Sőt, még azt sem, hogy ezen gondolkodna.

-          És… hol kezdhetek dolgozni? – Akinari elmosolyodott, majd felállt.

-          Kövess – kisétált a teremből és egy ajtón felment egy hálószobába. – Ez az én szobám. Itt kell takarítanod. Aztán majd bemutatlak a társaidnak és mehetsz aludni. – mondta, majd kiment a szobából

 

Mellettem volt a felmosó és én nem lustálkodtam, munkához láttam. Miközben dolgoztam, körbenéztem a szobában. Ez a hely is gyönyörű volt, csak úgy, mint minden terem. A falon portrékról letöröltem a port, ezután felmostam a padlót és ekkor benyitott Akinari.  

 

-          Hát még nem végeztél? –kérdezte, kissé számon kérően

-          Még nem, de már nem sokára meg lesz! –mondtam, mire ő szótlanul leült az ágyára. – Lehetne egy kérdésem, Uram?

-          Mi lenne az?

-          Hogyan tudja fenntartani a birodalmát nagybirtokosként, ilyen fiatalon –kérdeztem, mire elmosolyodott.

-          Vannak dolgok, amik nem rád taroznak, Haru. De annyit elárulhatok, megvannak az eszközeim, amiket már csak az áldozatok vesznek észre! –erre kuncogott – Holnap majd menny el fáért! – mondta, most már komolyabban 

-          Fáért? Minek?

-          Közeleg a tél. Kell majd tüzelőnek. Majd reggel elmondja a komornyikom, hogy hová és hogyan kell majd menned. Most pedig menj, hosszú napod volt! Az inas majd megmutatja, hol alhatsz!

-          Köszönöm szépen! –köszöntem meg illedelmesen, majd meghajoltam és kisétáltam. Amikor körbenéztem megpillantottam azt a szolgát, aki elkísérte Akinarit a vásárra, hogy megvegyenek.

-          Kövessen, Haru! – mondta, majd sarkon fordult és elindult. Egyszer csak megálltunk egy ajtó előtt – az úrfi kérésére külön alszik ma.

-          Értem. Köszönöm, jó éjt! –mondtam, majd bementem a szobámba

-          Haru - szólt utánam – amennyiben szökni próbálna, tájékoztatom, hogy kieresztjük a kutyákat. Ők, egy kiló méteres körzetben mindent átvizsgálnak, és ha ők kapják el, az jobban fog fájni, mintha most kiugrana az ablakon és véget vetne az életének. Remélem, érthetően fogalmaztam. – mondta ezt teljesen nyugodtan –Jó éjt –tette hozzá, majd becsukta az ajtót.

 

A sötétségben még sokáig gondolkoztam. Milyen sok minden történt velem ezen a napon. Milyen meghatározó szerepe van ennek az életemben. Milyen furcsa dolgokat láttam ma. De a legjobban az izgatott, amihez nem volt közöm; Hogyan tartja fent a rendet Akinari a birodalmában? És az előbb miért fenyegetett meg a cseléd? Sorra gyűltek bennem a „Miért”-ek, de egyikre se találtam választ. Egyre jobban fáradtam a kérdésekben, majd a végén elszunnyadtam.

Akkor még nem sejtettem, mi is fog várni rám…

#Kenshin