Bizalom

Riadtan kapkodtam a fejem jobbra-balra és minden apró neszre összerezzentem. Alig láttam valamit a Holdat eltakarták a hatalmas esőfelhők, s ahogy a szél a fák és a bokrok leveleit fújta elképzeltem, ahogy apró lények motoszkálnak a levelek rejtekében és vörös szemeiket rám szegezve várnak. Várják, hogy lankadjon a figyelmem és láthatatlanul rám vethessék magukat.

Most bárki mondhatja, hogy túl élénk a fantáziám, de nem így van. Valóban vannak apró vörös szemű, lények amik éjjelente támadnak az emberekre akik aztán látszólag nyomtalanul eltűnnek. Látszólag, mert valójában csak az emberi szemnek láthatatlanok az ilyen szörnyek által hagyott jelek. Én viszont amióta az eszemet tudom, látom az ilyen dolgokat.

A szél halk, suttogó hangot sodort felém. Megmerevedtem és bámultam a sötétben ácsorgó alakot melynek csak világító vörös szemeit láttam. Az ösztöneim azt súgták, hogy meneküljek, de a lábaim nem mozdultak.

- Mi a helyzet Madárkám? – Kérdezte. Hangja furcsán megnyugtatott olyan érzésem volt mintha már hallottam volna valahol. Biztonságérzet áradt szét bennem, de valami továbbra is azt súgta… na, jó inkább üvöltötte, hogy tűnjek el innen amilyen gyorsan csak lehetséges. – Na, mi az? Ellopta a cica a nyelved? – Kérdezte és közelebb lépett. Hátrálni akartam, de a lábaim nem hallgattak rám.

Egyre csak közeledett, míg végül olyan közel állt, hogy ha kinyújtanám, a kezem könnyedén el tudnám érni. Most már meg tudtam magamnak nézni. Fekete rövid hajában néhány világosabb, szürkés tincset véltem felfedezni. Szemei vörösen izzottak az éjszaka sötétjében. Fekete bőrdzsekit viselt melyen néhány szegecs meg-megcsillant az utcai lámpa fényében. Ugyancsak fekete tépett farmerén láncok csillogtak. Bakancs virított a lábán minek láttán elgondolkodtam, hogy vajon nincs-e melege elvégre nyár kellős közepén járunk.

- T-Te ki vagy? – Kérdeztem, de nem hátráltam el pedig parázsló tekintete elárulta, hogy nem tetszik neki a kérdésem.

- A nevem Akira. – Válaszolt és még egy lépéssel közelebb jött. A testem végre reagálni látszott az utasításaimra, mert elkezdtem hátrálni. – Na és téged hogy hívnak Madárka?

- Megumi. – Válaszoltam tömören és szemeimmel közben menekülési útvonalat kerestem. Akira észrevehette, mert megragadta a karom és a mellettünk lévő épület kerítéséhez szorított.

- Hova szeretnél ilyen kétségbeesetten menekülni? – Már szinte vártam a „Madárka” jelzőt, de nem tette hozzá. – Attól tartok velem kell jönnöd.

Nem mertem megszólalni pontosabban nem tudtam. Nyitott számon nem jött ki hang és valószínűleg elég hülyén nézhettem ki. Csak álltam ott tehetetlenül és a parázsló vörös szemekbe néztem melyek nem akarták elengedni pillantásomat. Esélyem sem volt a menekülésre. Többször is átfutott az agyamon hogy egészen biztosan nem ember, de nem tudtam rájönni, hogy micsoda. Sok olyan lényt láttam már életem során amilyet más nem, de egyik sem volt emberi alakban még soha. Bár hallottam történeteket a nagymamámtól, aki szintúgy lát ilyen dolgokat.

Még kiskoromban történt, hogy láttam, ahogy egy embert elragad néhány fekete árny melyekből csak a vörös szemeket lehetett tökéletesen kivenni. Akkor sírva futottam a nagymamámhoz, aki úgy nyugtatott, meg hogy elmesélte nekem hogy ő kiskorában miket látott.

Mesélt nekem démonokról. Elmondta, hogy azok a lények, amiket általában látok alsórendű, gyenge démonok. Azok az alakok, amiket akkor láttam erősebb, felsőbbrendű démonok. És vannak az óriási hatalommal bíró szinte legyőzhetetlen, démonok melyek emberi alakot öltenek és az emberek között élnek nekünk meg még csak fel sem tűnnek. Minden démonnak szüksége van emberi lelkekre.

- Miért? – Kérdeztem végre. Akira elmosolyodott, de nem válaszolt valószínűleg tudta, hogy van még kérdésem. – Mi vagy te?

- Úgy gondolom a második kérdésedre te magad is tökéletesen tudod a választ. – Mondta és a mosolya még szélesebb lett. – Az első kérdésre pedig: Mert én azt mondtam!

- He? – Döbbentem meg. El is felejtettem, hogy egy démonnal beszélek. – Azért kell veled mennem, mert te azt mondtad? Teljesen elmentek otthonról?

- Nocsak hogy felvágták a nyelved. – Nevetett. – De nem még mindenki itthon van.

- Nem megyek veled! – Mondtam mire meglepettség suhant át vonásain. – Az én lelkemet ugyan nem kapod meg! Nem engedem, hogy elragadj, ahogyan azokat az embereket, akiket nap, mint nap elvisztek.

- Nincs igazán más választásod Madárkám. – Morogta és megragadta a kezeimet. – Velem jössz akár akarsz akár nem!

Kétségbeesetten küzdöttem a démon ellen és csak reménykedni mertem, hogy valahogy megmenekülök. Rátapostam a lábára, de az égvilágon semmit nem értem el vele. A sötétség felé húzott és bárhogy is ellenkeztem egyre közelebb értünk ahhoz a részhez melyet a lámpa már nem volt képes megvilágítani. A szívem hevesen vert és éreztem, ahogy az adrenalin átjárja a testem és erőt adva nekem kering a vénáimban.

Kitéptem magam az erős szorításból és amilyen gyorsan csak tudtam eliszkoltam. Sötét és világos váltogatta egymást, ahogy elfutottam a lámpák alatt. Hátranézve nem láttam senkit, de tudtam, hogy a nyomomban van. Őrült iramban menekültem magam sem tudom hova tartottam csak hagytam, hogy a lábaim vigyenek. Már csak akkor eszméltem fel, amikor eszemet vesztve téptem fel az ismerős faajtót. Fejemet ide-oda kapkodva kerestem nagymamám, akit a konyhában ülve teát iszogatva találtam meg.

- Mama! – Sírtam fel, ahogy megláttam ismerős szürke szemeit melyekben, mint mindig most is kedves szeretet csillogott. A házat betöltő ismerős illattól átjárt a nyugalom és tudtam, hogy Akira ide nem jöhet be.

- Megumi kedveském mi a baj? Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott! – Állt fel aggódva. Egy pillanat alatt előtte termettem és erősen átölelve őt vártam, hogy végre lelassuljon a szívverésem. Komolyan azt hittem, hogy végem.

- Egy démon üldözött. – Mondtam mikor már képes voltam megszólalni. Éreztem, ahogy a nagyi megmerevedik és bár nem láttam, tudtam, hogy szemeiben ijedt féltés csillant. – Ember alakban volt.

- Mit akart tőled? – Kérdezte. Általában nem támadnak olyan emberekre, akik látják őket. Inkább elkerülnek, mert mi tudjuk, hogyan védekezzünk ellenük és azt tartják az öregek, hogy nem elég finom nekik a lelkünk. Épp ezért furcsa hogy rám támadt az meg pláne hogy egy ilyen erős és magas rangú démon.

- Nem tudom. Talán a lelkemet? – Kérdeztem miközben leültem és figyeltem, ahogy a nagymami teát tölt nekem is. A teája már kiskorom óta mindig megnyugtatott és jobbkedvre derített. Belekortyoltam a meleg folyadékba, és ahogy az ismerős íz szétáradt a számban a pulzusom úgy normalizálódott.

- Mondott is valamit neked?

- Igen. – Most is ittam egy kicsit és folytattam. – Megkérdezte a nevem és elárulta, hogy Akirának hívják. Aztán tudatta velem, hogy vele kell mennem és akkor elfutottam.

Valami ismeretlen nyelven kezdett beszélni, ami engem arra emlékeztetett, amikor egy kisfiút megszabadított az őt kísértő démontól. Nem voltam biztos benne hogy jó ötlet lenne megszólalni így inkább csöndben ültem és vártam, hogy végezzen. Miután befejezte szelíden elmosolyodott, de tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben.

- Mi fog történni? – Kérdeztem. A mosoly lehervadt az arcáról és most szomorúan nézett a szemembe.

- Megjelölt. – Egy szó és megfagyott bennem a vér. Szédültem és éreztem, hogy nem tartok ki sokáig itt és most el fogok ájulni.

Felrémlett a szemeim előtt egy rég elfeledett emlék mely eddig nem tűnt túl fontosnak.

„ Sötét van és én félek. A szüleim, mint mindig most sincsenek itthon. A szobámban gubbasztok és várom, hogy elmenjen végre a vihar és így visszajöjjön az áram. A szekrény előtt álló apró figurát nézem, aki vörös szemeit rám meresztve várja a megfelelő pillanatot, hogy rám támadhasson. Egy villám hasított az égbe így megvilágítva a sötétséget. Mikor ismét sötét lett a vörös szemek eltűntek. Mivel a szememnek ismét hozzá kellett szoknia a sötéthez nem láttam honnan támad a démon.

Éreztem, ahogy a kiengedett fekete hajamba tép valami. Felsikítottam és eszeveszetten próbáltam kitépni a hajam a szorításából. Szemeimbe könnyek gyűltek az éles fájdalom hatására és éreztem, ahogy az a valami lerángat az ágyról és húzni kezd a szekrény felé. Ahogy egyre közeledtünk a démon célja felé én úgy vesztettem el a reményt, hogy megmenekülök.

Épp mikor már azt hittem ez itt a vég a lény elengedte a hajamat és hallottam egy csattanást. Ezután mély csend már csak az eső kopogása az ablakon és a mennydörgés hangja zavarta fel a nyugalmat. Nem mertem felnézni csukott szemeimen át patakzottak könnyeim. Nem tudom mennyi idő telt el így talán csak egy két perc, de lehettek akár órák is. A szívem a torkomban dobogott és nem tudtam összeszedni a bátorságot, hogy felnézzek. Féltem, hogy itt áll előttem a démon és csak arra vár, hogy kinyissam a szemem.

Mikor eléggé összeszedtem magam még mindig csukott szemmel elkúsztam az ágyig. Lefeküdtem a fejemre húztam a takarót és rettegve próbáltam elaludni. A bal kezem sajgott, ami meglepő volt, mert nem ott fogott a démon. Némán sírva vártam az enyhítő álmot, ami nemsokára el is jött.

Mikor reggel felébredtem meglepetten éreztem, hogy a kezem még mindig fáj egy kicsit. Lenéztem és döbbenetemben a lélegzetem is elállt. A kezemen hosszú vörös minta díszelgett körbefonva al- és felkaromat, mint egy kígyó. Bonyolult formák követték egymást látszólag semmilyen rendszert nem követve. Nagyon tetszett a minta, de ijedtséggel töltött el. Hogy került ez rám és mi célt szolgált?

Másnapra a minta elhalványult majd lassan teljesen eltűnt”

- Megjelölt? Ez mit is takar pontosan? – Kérdeztem és már előre féltem a választól.

- Azt hogy el fog jönni érted. Nincs menekvés, a jel miatt pontosan tudja mikor hol vagy. – Az arcán fájdalmas kifejezés ült. Egyre jobban szédültem valójában fogalmam sincs miért.

- És mit akar tőlem? – Sejtettem ugyan hogy mit akarhat, de hallani akartam.

- Nem tudom. – Meglepetten néztem rá. Nyilván a lelkem kell neki. – Nem tudom, mit akarhat. De bármi is az egészen biztosan meg fogja szerezni.

- Ezzel nem nyugtattál meg. – Motyogtam és még egyet kortyoltam a teából, ami időközben már teljesen kihűlt. – Félek. Nagyon félek.

- Itt maradhatsz éjjelre kicsim. Ne menj egyedül az üres házatokba. – Kérte és én minden ellenkezés nélkül bólintottam. – Nappal nem mozognak, akkor mehetsz, amerre látsz!

- Köszönöm Nagyi. – Mosolyogtam rá. Láttam, hogy nem kell neki a köszönetem elég, ha tudja, hogy nincs semmi bajom. Mégis egész életemben ő volt az egyetlen, akire bármikor számíthattam. Mivel látom a démonokat nem voltak barátaim mindenki őrültnek tartott és nem jött a közelembe a szüleim soha nem voltak otthon, mert mindig üzleti utakra mentek. Az egyetlen, aki mindig segített nekem bármi is történjen a nagymamám volt. És ezért mérhetetlen köszönttel tartozom attól függetlenül, hogy ő ezt soha nem várta el tőlem.

Lefeküdtem a kinyitható kanapéra és egész gyorsan elnyomott az álom.

 

Valaki van a szobában. Nem hallottam semmit és a szemem is csukva volt, de tudtam, hogy van itt valaki. Fogalmam sincs hány óra, de tudtam, hogy még éjszaka van. Erre abból következtettem, hogy a szemhéjaimon nem szűrődött át a fény.

Valószínűleg Akira az és szinte tuti hogy tudja, hogy ébren vagyok. Tudtam, hogy az ágyam előtt áll és engem figyel. A szívem hevesen vert és igyekeztem nem törődni a hanggal, ami azt üvöltötte, hogy fussak el. Ha továbbra is azt tettetem, hogy alszom, akkor talán elmegy. De persze hogy nem.

- Nem hiszem el, hogy tényleg elfutottál. – Mondta mire megremegtem, de továbbra sem nyitottam ki a szemem. – Mikor először találkoztunk inkább egyhelyben maradtál és bámultál egy démont, ami eleve idióta ötlet volt. Akkor kellett volna elmenekülnöd nem most. És ne tettesd már, hogy alszol az isten szerelmére!

- Mit akarsz tőlem? – Kérdeztem és felnéztem. Meglepetten vettem észre hogy vörös helyett most zölden világított a szeme.

- A lelked. – Vont vállat, de láttam, hogy hazudik. Nem akartam nagyon feszegetni a témát, de nem hagyott nyugodni a kérdés hogy miért nem hagy engem békén? Mégis féltem a választól így inkább csendben próbáltam nyugtatgatni háborgó lelkem. Szemeiben felcsillant valami számomra ismeretlen. A kezét nyújtotta. – Szóval kezdjük elölről. A nevem Akira és egy démon vagyok. Velem jössz önként vagy kényszerítelek, de valahogy elviszlek.

Bátortalanul nyújtottam a kezem felé. A félelem nyomtalanul eltűnt és átvette a helyét valami egészen szokatlan vágyódás a démon érintésére. Vele akartam menni úgy éreztem, hogy képes lennék követni őt bárhová. Nem értettem miért érzek így ezért visszahúztam a kezem. Akira szemébe néztem és különös mód nem tűnt mérgesnek.

- Miért én? – Kérdeztem reménykedve benne, hogy nyomós indokkal szolgál majd.

- Van, rá okom hidd el. – Mondta. Valahol mélyen hatalmasat csalódtam bár nem értettem miért. Talán azért mert arra számítottam, hogy elmondja miért. – Gyere velem Megumi! Nem foglak bántani. Ígérem.

- Te egy démon vagy. – Tudattam vele. Tisztában voltam azzal, hogy kilátástalan küzdelmet vívok, éppen de nem tehettem mást. Soha nem fogom feladni. – Azért élsz, mert bántod az embereket.

- Mert te jobban ismersz, mint én saját magam mi? – Mordult fel. Szeme ismét felizzott, de most épp csak egy röpke pillanatra. – Csak bízz bennem!

- Nem megy. Félek. – Motyogtam és kerültem zöld szemének metsző pillantását. Sóhajt hallottam és a következő pillanatban már hanyatt fekve találtam magam amint Akira fölöttem térdel. Kikerekedett szemekkel néztem a démont.

- Ha bántani akarnálak már rég megtettem volna. Túl gyenge vagy, hogy bármit is tehess ellenem, de én mégsem bántottalak. Igazán megbízhatnál már bennem. Hagyd végre abba az ellenkezést és gyere velem! – Sziszegte a fogai közt. Hittem neki. Hittem dühös szavainak és úgy éreztem, hogy biztonságban vagyok mellette. Bíztam egy démonban. Bíztam Akirában.

- De ha veled megyek, akkor a nagymamám… - Suttogtam és bár próbáltam nem tudtam megmozdítani a kezeimet. Akira a tenyereimen térdelt gondolom arra számított, hogy megpróbálok majd ellógni.

- Emiatt nem kell aggódnod. Csak gyere és felejts el mindent, ami idekötött! Bár nem sok ilyen dolog van. Őszintén szólva a nagymamádon kívül nincs semmi, ami ideláncolna. Ő pedig rendben lesz, ezt elhiheted. – A hangja kedves volt. Nyugtatni próbált vagy csak azért mondja ezeket, mert azt szeretné, hogy bízzak benne? Kételkedő pillantásomra az égnek emelte a tekintetét. – Hogy te milyen nehéz eset vagy! Bízz már egy kicsit bennem!

- Már amióta csak az eszemet tudom azt láttam, hogy a fajtád embereket ragad el és ki tudja, mit csinál velük. Démon vagy nincsenek, érzéseid akármikor úgy dönthetsz, hogy felfalod a lelkem vagy tudja, a fene mit csinálnak a démonok. Ha veled megyek nekem biztos végem. – Mondtam. A szemében düh csillant.

- Madárkám abban aztán biztos lehetsz, hogy nem kell a lelked. Teljesen másért jelöltelek meg. És teljesen más okból követtelek éveken át figyelve, ahogy felnőttél és ostoba kislányból értelmes nővé érsz. – Szűrte összeszorított fogain keresztül. És ekkor előbújt belőlem a szájalós énem.

- Csak tizenhét vagyok. Annyira azért még nem vagyok idős. – Láttam, rajta hogy most legszívesebben leütne így inkább ajkaimba harapva csendben maradtam.

- A fenébe Megumi azt akarom, hogy biztonságban legyél! Értsd már meg! – Kért kétségbeesetten. Megdöbbentett, amit mondott. Mozdulatlanul hallgattam. - Légy szíves ne ellenkezz tovább!

- Hova megyünk? – Kérdeztem. Pontosan tudtam, hogy Akira nem adná fel így inkább abbahagyom az ellenkezést és vele megyek. Megnyugodva fújta ki az eddig benntartott levegőt.

- Az alvilágba. – Ijedt tekintetem láttán rögtön magyarázkodni kezdett. – Nem a pokolba még mielőtt azt hinnéd. Az alvilág egy olyan hely ahol a bukott angyalok és a démonok élnek. Teljesen különbözik a pokoltól. Oda a bűnös lelkeket száműzik és nincs ott más csak a szenvedés. Az alvilágban nyüzsög az élet és – bár tény és való hogy nem épp a legtisztább élőlények. – Szinte semmiben sem különbözik az emberek világától. Ott biztonságban leszel.

- Mégis mitől kell biztonságba lennem? – Kérdeztem félve. Mégis mi lehet rosszabb, mint egy démonoktól és bukott angyaloktól nyüzsgő hely?

- Azoktól a lényektől, akik elvileg a jó oldalra tartoznak. Az angyaloktól. – Válaszolt undorral a hangjában. Meglepődtem és meg akartam kérdezni, hogy ugyan miért bántanának, ha egyszer ők jók, de mikor szólásra nyitottam a számat egyszerűen leintett. – Hidd el nyomós okuk van rá! Egy nap majd megtudod, de addig is jobb, ha tudatlan maradsz e téren.

- Oké tegyük fel, hogy hiszek neked. Leszállnál rólam? – Lemászott a kanapéról így folytattam. – Köszönöm. Szóval, ha úgy van, ahogy mondod akkor ez esetben a démonok a jók és az angyalok a rosszak?

- Valahogy úgy. – Bólintott, ugyan de láttam a szemében, hogy gyanakszik, van itt még valami.

- Ééééééértem. Tehát csak a tisztán látás végett még egyszer. Azt állítod, hogy az emberi lelkeket evő démonok a jók és az emberi lelkeket megmentő angyalok a rosszak. Ugye te is érzed, hogy ez nem kicsit hangzik idiótán? – Nevettem, de tekintete láttán nyomban elkomorodtam. – Ugyan ezt te sem gondolhatod komolyan!

- Megumi. Az a helyzet hogy akár elhiszed akár nem ez a valóság. Tudom, hogy számodra ez nevetségesen hangzik, de nem lehet rajta változtatni. – Mondta. Nem tudtam erre mit mondani csak megfogtam az idő közben felém nyújtott kezét és engedtem, hogy felhúzzon magával. – Követsz engem? Bízol, bennem akárhová is viszlek és bármi is történik?

- Más választásom nemigen van. – Válaszoltam és elindultam Akirával egy ismeretlen világ felé. De megbíztam az engem vezető démonban. Bíztam benne és tudtam, hogy nem vezet engem rossz helyre. Ma már nem először döbbenek rá, hogy bízok, egy olyan lényben melyet messzire el kellene kerülnöm, és amitől óvva intettek egész életemben. 

 

~Hikari~

Következő