1. fejezet

Nagyot nyeltem, amikor a rendőr ebben a hónapban már másodszorra kattintotta rá a bilincset a csuklómra. Nem mondhatnám, hogy hálás voltam, mikor figyelmeztetett a fejemet fenyegető autó kemény ajtókeretére. Durcásan fészkelődtem a hátsó ülésen, mire a mellettem ülő tiszt egy figyelmeztető pillantást vetett rám. Fújtatva hátradőltem. Amikor a maradék két zsaru is beszállt, az autó lassan kikanyarodott az uszodaparkolóból, ahova aznap éjjel betörtünk a haverjaimmal. Nem merném kijelenteni, hogy ez volt életem eddigi legjobb terve, de részegen belőve egy régi hátborzongató uszoda tele üres medencékkel jó helynek tűnt a bulizásra. A fejem még mindig zavart volt a bennem lévő szertől, de még így is fel tudtam mérni, hogy mekkora bajban vagyok. Úgy döntöttem megpróbálom egyezségre bírni régi jó cimborámat, hátha megúszok egy újabb éjszakát  a kalitkájában. 
- Hé, Ryan! - szóltam előre - Van egy ajánlatom! 
- Szerintem nem vagy abban a helyzetben, hogy ajánlatokat tégy. - szólt meg azon a hangon, amit az apám is előszeretettel alkalmazott. A szememet forgattam az elutasító kijelentése hallatán.
- Még akkor sem, ha azt mondom tudok a kis kalandodról a kocsmában? - vontam fel az egyik szemöldököm és örömmel nyugtáztam, hogy megrándult egy izom az állán. 
- Mit akarsz? - kérdezte és ebből már tudtam, hogy nyertügyem van. 
- Engedj el! 
- Azt nem tehetem, ezt te is tudod az állásommal játszanék, ha most futni hagynálak. - persze ezzel tisztában voltam, de egy próbát azért megért. 
- Akkor ne szólj apámnak erről a kis balesetről. - az utolsó szót szándékosan egy picit halkabban ejtettem ki a többinél, de még így is felfigyelt rá. 
- Baleset? Birtokháborítás, illegális drogok használata, alkoholfogyasztás és csendháborítás. Ezt te balesetnek nevezed? - vont kérdőre. 
- Kíváncsi leszek mit fog szólni a feleséged, ha megtudja, hogy kéthavi fizetésedet játszottad el pókeren. - tűnődtem. 
- Jól van jól van értettem! Nem hívom fel az apádat. 
Diadalittasan elmosolyodtam, és ha nem lettem volna bilincsbe verve még a győzelmi táncomat is előadtam volna. A jókedvem viszont azonnal elszállt, ha arra a koszos, büdös cellára gondoltam, amit Ryan külön nekem tartott fent. Igen, elég sűrűn látogattam a helyet. 

A kocsiból kiszállva már automatikusan haladtam a cellám fele, közben üdvözöltem régi barátaimat. 
- Hello Brian! Miért hoztak be? - álltam meg a cella előtt ahol a helyi iszákost tárolták. 
- Szia Chloe! Öhm.. az hát..  - dadogott szőke haja az arcába hullott, ezzel látni engedve  csillogó aranyfülbevalóit, ami amellett, hogy női volt gyanítottam, nem tisztességes úton szerezte. 
- Meztelenül rohangált a főúton és riogatta a gyerekeket. - segítette ki az engem kísérő tiszt. Füttyentettem. 
- Ejha, jól tolod! - néztem rá tettetett elismeréssel. 
- És te?

- Betörtem egy régi uszodába. – vigyorogtam.

- Uszodába? Fürödni akartál vagy mi? – a szemei tiszta értetlenséget és némi szemrehányást tükröztek.

- Mit mondhatnék? Jó az akusztikája.  – vontam vállat.

- Jól van, eridj tovább! – szólt az őr, majd hátulról tolni kezdett.

Amikor megálltam a „cellám” előtt elképedve láttam, hogy nem leszek egyedül. Többnyire nem raktak ide senkit, de most hárman is ültek a vaskos fémpadokon. Sóhajtottam, majd, amikor kitárult előttem az ajtó, beléptem.

- Helló! – köszöntem oda, de válasznak csak néhány lenéző pillantást és egy horkantás kaptam. – Nem? Hát jó.

Leültem az ajtó mellé (a lehető legmesszebb a többiektől) és felhúzott lábaimra támasztottam a fejem. Megszemléltem a díszes társaságot. Egy kigyúrt, tele tetovált izomagy, katona nadrágban és fekete feszülős pólóban, egy a 40-es éveiben járó nő, vastag sminkkel és vörös körmökkel, és egy srác, aki a velem szemközti sarokban feküdt. Utóbbi felkeltette az érdeklődésem, fekete baseball sapkáját az arcába húzta és úgy aludt, a fejét egy méretes gitártokon nyugtatva. Összeráncoltam a szemöldököm. Ez a hely nem volt egy szigorú szervezet, de a táskákat és egyéb tárolásra alkalmas tárgyakat azért elvették az embertől.

A nő rágyújtott a cigarettájára, mire a kopasz felhorkant. Gyanítom inkább az irigység, mint a füst miatt.

- Valami gond van? - kérdezte a nő kihívón.

- Oltsd el az a szart így is elég fülledt itt a levegő!

- Ki francot érdekel? Kopj le neandervölgyi! – nézett végig rajta a nő és nem próbálta eltűntetni az arcáról az undort.

- Az se fog, ha kitöröm a nyakad? - állt fel a férfi, mire elérkezettnek láttam az időt, hogy közbelépjek.

- Hé srácok! Lazuljatok, egy kicsit nem kell a feszkó!
- Kinek képzeled magad kislány? – förmedt rám.
- Urusai! – nyögött fel a srác a sarokban, mire mindenki oda kapta a fejét.
- Mit makogsz? – kérdezte a kopasz cseppet sem kedvesen.
Az válasz helyett feltápászkodott és karját nyújtóztatva elásította magát. Hát annyi szent, hogy nem szívbajos az ürge. A kopaszon látszott, hogy hamarosan el fog gurulni a gyógyszere, így jobbnak láttam, ha egy kicsit hátrébb állok. Alighogy a rácshoz ért a hátam, meg is történt, amire számítottam. A kopasz elkapta a srácot a gallérjánál, mire az roppant elégedetten elmosolyodott. Ebben a helyzetben én szerintem nem vigyorogtam volna. Bár számítottam rá, hogy a srác még okoz némi meglepetést, az erőviszonyok egyértelműek voltak. Viszont (mint mindig) ismételten igazam lett. A srác kihasználva, hogy kopasz konkrétan megtartja a súlyát, belekapaszkodott a kezébe, az altestét felhúzta és páros lábbal rúgta hasba. Az persze rögtön elengedte és összegörnyedt a földön. A srác megállt előtte és valamit mondott, amit nem értettem. A kopasz igen csak ijedten nézett rá. Csak ekkor vettem észre, hogy a sapka időközben lekerült a fejéről. Hosszú, szőke haja és ázsiai vonásai voltak. Érdekes kombináció, de végül is elég szívdöglesztően festett. És akkor megláttam, hogy mitől tojt be annyira a kopasz. A szemei tűzben forogtak és olyan indulatok gyűltek benne, mint a vadállatokéban. Gondolkodás nélkül cselekedtem. Elé léptem, hogy kitakarjam előle a kopaszt. A hely elég szűkös volt, így csak pár centi választott el minket. Jó egy fejjel magasabb volt nálam, így szó szerint felnéztem rá. Haragra és dühre számítottam, amiért közbe léptem, de csak meglepettség fogadott. Az előbbi embert mintha kicserélték volna és egy szelíd báránykát hagytak volna a helyében.
- Izé… Nem kéne még nagyobb bajba kerülnöd, mint amibe most vagy! – nyögtem ki nagy nehezen. A közelsége valahogy összezavart.
- Nani? – a szemében értetlenség ült és ebből megértettem, hogy mi a probléma. Nem beszél magyarul. Hát ez mesés. Most tiszta hülyén nézhetek ki.
- Japán a gyerek, ne erőltesd magad. – jegyezte meg flegmán a nő két slukk között.
- Ezt honnan tudod? – kérdeztem, mire úgy nézett rám, mintha egy teljesen egyértelmű dologra kérdeztem volna rá.
- Az exem japán volt. Valamennyire megértem, hogy mit beszél.
- Ó nagyszerű, akkor megmondanád neki, hogy…
- Felejtsd el, nem vagyok tolmács! – szakított félbe, mire durcásan néztem rá.
A srác csak állt ott némán és próbálta kitalálni, hogy miről folyik a csevegés. Úgy döntöttem megpróbálok szót érteni vele.
- Mi- rajzoltam egy kérdőjelet a levegőbe – a te – felé böktem az ujjammal – neved, name.
- Namae? – kérdezte, mire hevesen bólogatni kezdtem. Megy ez. – Jun.
- Mi? Ez meg milyen név? – életemben nem hallottam még ilyen nevet.
- Japán. – felelte egyszerűen a nő.
- Anata no namae wa nan desuka? – hadarta el Jun. Mire nagy kerek szemekkel néztem rá.
- Azt kérdezi mi a neved. – fordított a vörös körmű.
- Chloe vagyok! - mosolyogtam rá, mire ő is elmosolyodott. Túlságosan is bele feledkeztem a szépségébe, így észre sem vettem, amikor Ryan megkocogtatta a rácsokat a kulcsokkal.
- Chloe! – erre már felkaptam a fejem. Jéggé dermedve álltam háttal a rácsoknak és eszem ágában sem volt megfordulni. – Ne kelljen még egyszer szólnom! – hallottam meg a figyelmeztetést, mire kelletlenül ugyan, de megfordultam. Apám viharos szemeivel találkoztam össze a rács túloldalán. Gombóc nőtt a torkomban. Hirtelen a cella barátságosabbnak tűnt. Ryanre néztem, de ő nem nézett a szemembe. Áruló! Ezt még visszakapja. A zár kattant, ahogy a kulcs elfordult bene én pedig lehajtott fejjel kiléptem rajta. – Indíts! – kaptam a parancsot. Szedni kezdtem a lábam. Előre féltem a beszélgetéstől, ami akkor fog kirobbanni, amikor beülök a kocsiba. – Szállj be a kocsiba! Nekem még alá kell írnom néhány papírt.
- Jó. – a kezembe nyomta a kulcsokat és visszament az irodák irányába.
Bár jogosan feltételezné az olvasó, hogy nem volt bölcs döntés apám részéről, hogy rám bízta a kocsi kulcsot, ám már próbálkoztam kocsi elkötésével, ami után két hetet töltöttem a korházban borda és lábtöréssel, ez után, már nem vonzott annyira az ötlet és ezt apám is pontosan tudta. Így hát beszálltam a kocsiba és vártam a hóhért. Pár perc múlva meg is érkezett és nem kerülte el a figyelmemet, hogy a kelletnél egy fokkal hangosabban csapta be az ajtót.
- Egy uszoda? Komolyan? Mi lesz a következő bankot rabolsz? – szűrte a fogai között – Kikkel voltál? Lucassal? – Lucas a legjobb barátom volt, így jogosan feltételezte, hogy vele voltam – És miért, csak téged hoztak be?
- A többiek sikeresen megpattantak a hátsó ablakon, amíg engem lekapcsoltak. – feleltem némi indulattal a hangomba. Mérges voltam, amiért, csak úgy hátra hagytak. Apám ezt észrevehette, mert kicsit lágyabbá váltak a vonásai.
- Már nem tudom milyen büntetést kéne kiszabnom rád, hogy végre észhez térj és felhagyj ezzel az őrült viselkedéssel. – olyan erősen markolta a kormányt, hogy teljesen elfehéredtek az ujjai – Nekem is nehéz, így, hogy anya már nincs velünk, de fel kell hagynod ezzel. – mindig ezt csinálta, ha már nem bírt máshogy hatni rám felhozta anyut - Felhívtak ma a suliból. Nem mentél át a féléves teszteken. Ha nem kapod, össze magad ki fognak csapni.
Erre nem tudtam mit mondani. A tanulás nem tartozott az erősségeim közé. Apám viszont válaszra várt és láttam rajta, hogy nem nyugszik, amíg meg nem kapja.
- Jó. – erőltettem ki magamból.

Amikor az autó lefékezett a ház előtt, nem vártam, hogy megálljon, kipattantam és szaladni kezdtem a ház irányába. A kulcsomat, már a kocsiba előástam, így, csak becsúsztattam a zárba és felrohantam az emeletre. A ház leginkább egy modern sötét varázsló kastélyára emlékeztetett. A szobák száma meghaladta a 25-öt. A falak matt feketék vagy mintásak voltak. Apám megszállottja volt az antik bútoroknak, ezzel még jobban rájátszva a ház sötét hangulatárára.

 A szobám a hosszú folyosó legvégén balra volt.

 Feltéptem az ajtót és bevágtam magam után. Az ismerős illatok kicsit segítettek lecsillapítani verdeső szívemet. Lassan elvonszoltam magam az ágyamig és leborultam a puha párnák közé. Ez volt az egyetlen hely, ahol nem hagytam, hogy a lakberendezőnk Helga kialakítsa a saját elképzeléseit, így ez némileg elütött a ház többi részétől. 

Előhalásztam a telefonomat és kikerestem Lucas számát. Két csörgés után fel is vette.
- Chloe! Előkerültél? - a hangja érdeklődő és óvatos volt.
- Mi az, hogy előkerültem? Lucas nem elvesztem, ott hagytál!! – üvöltöttem.

- De túlélted nem? – a telefon zörgéséből tudtam, hogy rágja a száját. Ezt csak idegességében szokta tenni. Nagyon helyes.
- Igazad van. Csak bevittek a sittre, egy skinhead majdnem kinyírt és végül az apám váltott, ki azaz életem hátralévő részét a tömlöcében fogom tölteni. - nem vicceltem a pincében tényleg volt egy tömlöc.
- Figyelj, én… sajnálom, tényleg, de te is tudod, ha még egyszer elkapnak, mehetek a javítóba.
- Ja vágom. – mondtam csillapodó dühvel – De ez akkor is szemétség, hogy mindenért én viszem el a balhét!
- …
- Mi van? Megnémultál?
- …
- Hát jó! – elvettem a fülemtől és bontottam a vonalat. Aztán rezgőre tettem, hogy még csak véletlenül se eshessek kísértésbe, ha esetleg visszahívna. Bár úgy sem teszi. Hirtelen már nem volt kedvem az ágyon heverészni. Felálltam és az ablakhoz léptem onnan pedig kimásztam a tetőre. Az éjszaka hűvös levegője végig simított az arcomon. Ez volt az én világom. Ilyenkor nem zavarta senki a nyugalmamat. Kis híján szívrohamot kaptam, amikor Luna mellettem hangosan felmiákolt. Borostyánszínű szemei világítottak a sötétben. Az ölembe vettem és végig simítottam hosszú koromfekete bundáján. Dorombolással jutalmazott a babusgatásért. Ekkor meg halottam apám lassú, öles lépteit a lépcsőn felfelé haladni. Gyorsan bemásztam az ablakon leoltottam a lámpát és Lunával a kezemben bemásztam a takaró alá. Légzésemet igyekeztem halk szuszogássá csitítani. Amikor kattant a kilincs szorosan behunytam a szemem.
- Chloe alszol? – kérdezte. Nem feleltem. Gondterhelten ásított egyet, majd behúzta maga mögött az ajtót, vigyázva, hogy ne csapjon zajt. Megvártam, amíg elhalkulnak a léptei, majd nagyot sóhajtottam. Tudtam, hogy most jött volna a békülős szövege, amibe anyát is bele keverte volna. Ezt már számtalanszor eljátszottuk, de most nem volt kedvem hozzá. Tudtam, hogy próbál mindent meg tenni, azért, hogy boldog legyek és ezt értékeltem, de néha úgy éreztem zsarolni próbál anya emlékével. Ezekkel a gondolatokkal a fejemben merültem álomba.
-Miyako-