Egy szelet múlt

Sötétség vesz körül, és én egy sarokban kuporgok remegve a hidegtől és a félelemtől, mely egészen a csontjaimig hatolt, elűzve a remény legapróbb szikráját is, hogy egyszer meglátom a Nap sugarait, melyeket annyira szerettem. A kétségbeesés és a félelem nem enged mozdulni kis sarkomból, ami a legtávolabb van a nehéz vasajtótól, és így a legtovább tart ezt megközelíteni, mint a többit, bár tudtam, hogy ez senkinek sem okoz túl nagy gondot. Némán csorognak könnyeim piszkos arcomon, de nincs annyi erőm, hogy letöröljem őket.

Nyikordul a hideg helység egyetlen ki- és bejáratát nyújtó ajtó, és fény árasztja el a siralmas szobát. A világosság bántja a szemem, így be kell azt csuknom, hogy ne vakuljak meg. Még mindig csukott szemmel kuporgok, mikor lépések zaja töri meg a gyilkos némaságot, s egy erős kar ragadja meg a csuklóm. Összerezzenek, részben a fájdalom és részben a félelem miatt, majd érzem, hogy durván felrántanak, és kifelé kezdenek lökdösni az ajtón cseppet sem finoman. Nem tudom meddig megyünk, így mert nem merem kinyitni a szemem, ahogy eddig, sem soha de tudom, hogy ahová visznek, oda soha senki nem menne. Így képzelem el a középkori pincéket, ahol a bűnözőket kínozták, hogy valljanak. Hallok csapódni egy nehéz ajtót, és a következő pillanatban már egy vörös vértől izzó szempárba meredek könnyeimen keresztül.

- Rég láttuk egymást Hikaru! – Kiráz a hideg, az ismerős hang hallatán, mely azt jelzi számomra, hogy ismét kínzó fájdalomban lehet részem. – Nos, mit szólnál, ha csinálnánk valamit közösen?

„Osanakigoro yume mita mirai yosouzu wa

Ima mo iroasezu asayakani mae wo muiteiru

Ookikunareru you ni senobishite mita kashiki

Toki, ni wa kujikesouni naru keredo gutto namida koraete”

www.youtube.com/watch?v=ARqv2pOQVCk

Álmosan nyomtam ki az ébresztőt, és átkoztam magam, amiért a kedvenc számomat el tudtam rontani azzal, hogy berakom ébresztőre. Minden reggel ezt játszom, így kicsi a valószínűsége, hogy most ki fogom cserélni. Még kómásan csoszogtam ki a fürdőszobába, közben az álmomon gondolkozva. Már két hete, hogy ezt álmodom és őszintén szólva nincs ínyemre. A hideg ráz tőle, és úgy érzem mintha ez már valóban megtörtént volna, valamikor régen, és most akar emlékeztetni az elmém rá, hogy nem éltem mindig ilyen jól. Bár, ezt az életet sem nevezném jónak.

Amióta az eszemet tudom itt élek, egyes egyedül, ebben a hatalmas házban. A teljes nevemre nem emlékszem – Csak a keresztnevemre – így a barátaim által kapott nevet viselem magamon. Soha nem kellett fizetnem az iskoláért és a szállásért, sőt, valójában semmiért az égvilágon. Minden, amire csak szükségem volt, rejtélyes módon megjelent valahol, így pár éve úgy gondoltam ez normális, és mindenki így van vele, de persze kiderült, hogy tévedtem. Nem tudom, mi miért történik, de már jó ideje felhagytam azzal, hogy kiderítsem. Mára már csak hagyom, hogy sodorjon az ár, és próbálok nem kilógni a sorból.

Kiléptem a Napfényre, és boldogan szívtam magamba a Nap minden egyes sugarát. Mosolyogva zártam be magam mögött az ajtót, és indultam a buszmegálló felé. Az órám szerint még pontosan tíz percem volt a következő busz indulásáig, így szépen komótosan baktattam, kicsit sem sietve el semmit, elvégre ráérek.

 

– Álmos vagyok! – Nyavalygott Natsumi mellettem ülve, mire a tanár mérgesen nézett rám. Bocsánatkérő tekintettel válaszoltam, ő pedig csak megforgatta a szemét, és ismét a tábla felé fordulva kezdte el újra unalmas monológját a Görögökről.

– Halkabban! Megint én kapok miattad! – Morogtam rá, de még csak bocsánatot sem kért, csak vállat vont, és a tanár felé nézett, de közben vakon firkálgatott a füzetébe, aminek következménye egy olvashatatlan oldal lett. Elmosolyodtam barátnőm nemtörődömségén, és én is a tanárt néztem. Ha elgondolkoztam valamin, gyakran esett, meg hogy nem vettem le a szemem a tanárról, ami természetesen arra engedte azt következtetni, hogy én biztosan elégé figyelek, ezért nyilvánvalóan tudom a megoldást. Persze nem is hallom, hogy mit mond, így a kérdéseknél mindig valami olyat nyögök be, amitől még a legidiótább osztálytársam is dől a röhögéstől. Most sem volt ez másképp.

– Hikaru figyelsz te rám? – Kérdezte hangosan a tanár én pedig ijedten ugrottam egyet ültömben. Kérdőn néztem az összeráncolt szemöldökű tanárra, aki ezúttal megkegyelmezett. – Tudja valaki a választ? – Harsogta körbefordulva a teremben, minden egyes diákra ránézve, de senki nem nézett vissza rá, így kénytelen volt találomra dönteni a sok gyerekfej között.

A továbbiakban a tolltartóm mustrálásával jeleztem, hogy nem figyelek az óra menetére, ami be is vált, mert többet nem szólított fel. Natsumi aggódva vizslatott, de csak a fejemet ráztam, tudatva vele, semmi nem történt, ami miatt idegeskednie kellene, persze őt nem lehetett ilyen könnyen átvágni, de ezzel most nem törődve ismét elvesztem gondolataim kusza hálójában.

Csak arra eszméltem fel, hogy a csengő hangosan jelezte, vége a szenvedésnek, és most tíz teljes percig nyugtunk lehet, de utána ismét elkezdődik elmei kínzásunk. Megkönnyebbült hangokat hallattak osztálytársaim, a tanár pedig mérgesen, hogy az órának vége, battyogott ki a teremből néhány diák kíséretében, akik vagy az udvarra indultak, vagy csak egyszerű nemességgel hívta őket a természet szava. Hátradőltem a széken, és hintázni kezdtem, de valaki kirúgta alólam azt. Mérgesen néztem körbe, de nem láttam mást csak az értetlenül pislogó Natsumit, és a többi osztálytársamat, akik a kezükkel takarták, hogy nevetnek bénaságomon. Gyanakodva pillantottam mindenkire, de nem találtam meg a bűnöst.

- Hát, ez meg mi volt? – Nevetett Arata, a suli legnépszerűbb sráca. Bár rengeteg lány olvadozott érte, de őt egyik sem érdekelte, mondván már van valaki, akit szeret. Mikor először beszéltem vele azt hittem ő is olyan beképzelt, de nem tök kedves, és nagyon vicces. Egyszóval csípem a búráját. Bár kíváncsi vagyok, ki lehet az a szerencsés lány, akit szeret.

- Nem tudom, de fájt. – Válaszoltam a tarkóm simogatva, és nevetve saját magamon. Arata a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen, amit boldogan fogadtam el. Felhúzott, és gyorsan leporoltam a fenekem, amit nevetve nyugtázott. Morcosan néztem rá, de a mosoly sajnos rontott az összképen. – Miért nevetsz? Ez nem vicces!

- Hmm? És akkor te, miért nevetsz? – Mosolygott rám, és kissé oldalra döntötte a fejét, a tekintetéből pedig kiolvashattam, hogy nagyon szórakoztatónak talál.

- Mert velem történt, és nekem jogom van magamon röhögni. – Mondtam csípőre tett kézzel, és hatalmas mosollyal az arcomon. Épp válaszolt volna, amikor egy haverja a nevét kiáltotta. Összeborzolta a hajamat és intett, hogy mennie kell. Sóhajtva rogytam a székemre. Körbenéztem a teremben, és láttam a lányok irigykedő pillantásait, amiért én ennyire jóban vagyok Aratával, de nem fogok miattuk megszakítani egy jó barátságot. Nem az én hibám, hogy nem mernek beszélni hozzá. Még egy sóhaj, és egy füzetbe kezdtem rajzolgatni, unottan, oda sem figyelve. Natsumi leült mellém, és halkan megszólított.

- Tudod, ez nem a te hibád. – Ránéztem, és elmosolyodtam. Mindig megpróbál megvigasztalni, de nekem, nincs most semmi bajom. Csak kicsit, idegesítőek azok az emberek, akik nem merik rászánni magukat, hogy beszéljenek, azzal akit szeretnek, és aki a közelébe megy, azt magukban tízszer kinyírják. Persze ha arról van szó, akkor nekem is szoktak jópofizni. – Egyébként is, tényleg szerencsés vagy, hogy Arata szóba áll veled. A többi lányra még csak rá sem néz. Lehet, hogy te vagy a szerelme?

- Mi van? – Pirultam el, és komolyan megijedtem. Arata nekem csak a barátom, nem akarok többet magunk között. És még ha akarnék, sem lenne semmi értelme, elvégre folytonosan a fangirl-ök kereszttüzében lennék, amit semmi esetre sem szeretnék. Natsumi pillantásából láttam, hogy nem gondolta komolyan. Mérgesen kólintottam fejbe a füzetemmel. Ő csak nevetett rajtam. – Gonosz vagy. És nem igaz, mert veled is sokat szokott beszélni.

- Így gondolod? Pedig csak nagyon kevésszer beszélünk, és akkor is, csak azért mert veled vagyok, és nem szeretné, ha azt hinnéd, hogy bunkó. Amikor egyedül vagyok és találkozunk, akkor csak rám köszön és ennyi. – Mondta, és most teljesen komoly volt. Elgondolkoztam, hogy vajon tényleg így van-e, de elvetettem az ötletet. – Hikaru, teljesen komolyan mondom.

- De nem lehet, hogy én legyek az a bizonyos lány, hiszen mi csak haverok vagyunk. – Natsumi lemondóan intett, és belefeledkezett a füzetébe. Egy ideig még tanulmányoztam az arcát, aztán rájöttem, hogy mit is csinál. – Basszus! – Ugrottam fel a helyemről, mire minden jelenlévő személy értetlenül fordult felém. Az órára néztem, és elsápadtam. Két percem van, hogy bemagoljam a fizikát. – Neeeeeee! Nem akarom!

- Mi a fene bajod van már megint? – Nézett rám barátnőm rosszallóan. – Ugye nem…?

- De! – Mondtam, és lerogytam a székre. – Meghalok. Tuti hogy én felelek, és még csak nem is tanultam egy fél pillanatot sem. Nem tudom, hogy mit kéne tennem. Natsumi segíts! – Néztem rá, de ő csak egy gonosz mosollyal az arcán fordult vissza a füzetébe. Ne már, most komolyan hagyja, hogy leégessem magam? – Ne legyél már ennyire gyökér!

- Így jártál! – Mordult rám, de nem nézett felém, csak olvasta tovább a füzetében lévő számok és betűk számomra értelmetlen halmazát. – Pedig tegnap mondtam, hogy tanulj, mert ma felelünk, de te csak azt mondtad, hogy oké és ennyi. Ne engem hibáztass!

- Oké, bocsi. – Motyogtam, és érezvén vesztemet kinyitottam a füzetem. Ahogy gondoltam semmit nem értettem belőle, de még csak azt sem, hogy melyik betű minek a jele. De, a „t” az időé. Már éppen elkezdtem volna olvasni a szabályt, hogy legalább csak azt el tudjam mondani, és ezért már kapok egy kettest. Remélem. De mielőtt akár egy betűt is megjegyezhettem volna, a csengő jelezte, hogy vége a szünetnek, és a diákok gyors iramban rontottak be a terembe, mögöttük a morcos képű fizika tanárral. Meghalok.

A tanár viszont ahelyett, hogy kihívott volna egyenként felelni minket, papírt osztott ki, és felírta a táblára a feladatokat. Megkönnyebbülten ragadtam meg a tollamat, és írtam fel a nevem és csoportom a papírra. Körbenéztem, de mivel senki nem figyelt, a füzetemet mintegy véletlenül azon az oldalon nyitva hagyva, amiből írunk, a padba ejtettem, és onnan másoltam a válaszokat a lapra. Magabiztosan adtam be, és néztem, ahogy a tanár összeszedi a többiek lapjait. Natsumi szemöldök ráncolva nézett, de mosolygott. Fizika letudva.

 

Már sötét volt, mikor elindultam hazafelé. A hideg rázott, és idegesen pillantgattam körbe, minden neszre ijedten összerándulva. Már mióta az eszemet tudom, félek a sötétben. Nem tudnám megmondani mitől és miért, de ha sötét volt pánikoltam, ezért nem aludtam soha tévé nélkül, és ezért gyűlöltem sötétedés után hazamenni.

Már csak egy saroknyira voltam a házunktól, mikor meghallottam a nevetést. Megmerevedtem, és hátrafordítottam a fejem, hogy meglássam azt, amit nem akartam. Egy csapat részeg kölyök tartott felém, látszólag pontosan engem megcélozva. A nyakamba kaptam a lábaimat, és így spuriztam a biztonságot nyújtó házunk felé, de éppen mielőtt odaértem volna elkapott valaki hátulról. Ijedten ugrottam egyet, és ellenkezni is elfelejtettem, így támadóm könnyedén szembefordított magával.

- Nézzétek, mit talá’tam! – Csuklotta az arcomba lehelve bűzös leheletét. Megpróbáltam kitépni magam a karjából, de nem sikerült, és csak annyit értem el vele, hogy még közelebb húzott magához. Közben a társai is elértek minket, és perverz pillantásokkal méregettek. Megremegtem, és ráléptem a lábára annak, aki tartott. Hangosan felszisszent, és a legválogatottabb szitkokat szórta rám.

Megpróbáltam elmenekülni a közelükből, de az egyik ismét elkapott, és dühösen nézett rám. Itt a vesztem. Hiába járok, önvédelemórákra, ebben a helyzetben semmit sem érek vele. Most nem volt más az agyamban, csak, hogy el kell tudnom innen menekülni, jó messzire ezektől a szemetektől.

Épp mikor már a bűz gazdája elérte volna az arcomat, fájdalmas kiáltással elterült előttem a földön. Értetlenül pislogtam a fiúra, aztán tekintetemet kissé jobbra irányítottam. Megdöbbentem azon, amit ott láttam. A részeg csoport kiterülve feküdt a földön, hangosan jajgatva, jobbra-balra gurulva. Felettük egy fiú állt.

Rakoncátlan haja ezüstösen csillogott a hold fényében megvilágítva arcát. Szemei vörösen izzottak, ahogy pillantását rám emelte. Gyilkos düh látszott az arcán, de mikor rám nézett, kissé megenyhültek a vonásai. Hihetetlenül ismerősnek tűnt, és úgy éreztem, hogy valamikor nagyon is jóban voltunk, sőt.

- Ne mászkálj a sötétben, ostoba! – Mordult rám, mire ijedten rezzentem össze, és bátortalanul bólintottam. Egy ideig tanulmányozta az arcomat, majd lemondón sóhajtott. – Jól van, mindegy.

- Várj! – Kiáltottam, mert éppen megfordult volna, hogy elmenjen. Kérdőn emelte fel a szemöldökét, és nézett rám. – Izé, köszönöm.

- Ennyit akartál? – Kérdezte. Kissé elgondolkoztam, rajta hogy akarok-e még mást, de mivel arra jutottam, hogy úgy sem fogok többet találkozni vele, bólintottam. – Te hülye vagy.

- He? – Értetlenül néztem rá. Most komolyan lehülyézett? Csak így random?

- Na, pá! – Intett hátat fordítva, és eltűnt a sötétségben, mint holmi árnyék. 

 

~Hikari~

Következő fejezet