1. Fejezet

A Beiratkozás

 

- A Hopeless iskola. Milyen reménykeltő név. – Motyogtam, miközben a jelentkezési lapot olvastam. – Keressünk másikat!

- Ne akadékoskodj! Én is oda járok. – Hordott le Katsuma, a bátyám. A szeme égszínkék, a haja pedig fekete, mint az éjszakai égbolt.  Megzabolázhatatlanul meredezett a szélrózsa minden irányába. – Csak töltsd ki, és kész!

- Jól van, na! – Mondtam, miközben elkezdtem beírni az adatokat.

Név:…………………………………………………………….Naga Aimi

Kor:…………………………………………………………….17

Lakcím:……………………………………………………….K-körzet

Képesség…………………………………………………….

   A képességnél megakadtam. Katsuma bátorítóan fogta meg a kezem. Végül rászántam magam, és beírtam a képességemet. Aztán becsúsztattam a postaládába. A postás azonnal ott termett, és kivéve a lapot eltűnt. Röpke két perc elteltével ismét megjelent, bedobott egy csomagot a ládába, és ködé vált. A csomagon az én nevem szerepelt. Kibontottam, és elolvastam a nagy, fekete betűket. „Naga Aimi, közöljük önnel, hogy jelentkezését a Hopeless Gimnáziumba elfogadtuk. Kérjük, holnap reggel, nyolc órakor, jelenjen meg az iskola épületében. A terme a 3-as lesz. Üdvözlettel, Kaze Ichiro.”

- Na? – Kérdezte Katsuma. – Felvettek?

- Sajnos. – Válaszoltam. – Megyek, és alszom egyet.

- Még csak hét óra. – Jelentette ki Katsuma.

- Álmos vagyok. Jó éjt.

_____________________________________________________________________________________

   Reggel nyolc órakor a hármas számú terem előtt álltam. Nem tudtam rávenni magam, hogy benyissak, pedig tudtam, hogy muszáj lesz. Végül nagy levegőt vettem, és kinyitottam az ajtót. Egyszerre fordult felém minden jelenlévő ember a teremben. A szívem kihagyott egy ütemet.

- Üdv! – Köszöntem. – Én vagyok az új tanuló.

- Á. – A tanár igyekezett magára vonni a figyelmem. – Te lennél Aimi kisasszony igaz?! Gyere csak ide, és mutatkozz be mindenkinek!

- Sziasztok! – Kezdtem bele, mikor már a tábla előtt álltam. – A nevem Naga Aimi. A K-körzetből jöttem. – Erre a kijelentésemre hangzavar támadt. A K-körzetben a születésük óta fertőzött emberek éltek. Nem sokan voltunk. Olyan hely volt, mint egy falu. Mint egy nagyon modern, és gazdag falu. A világban már nem voltak országok többé. Csak körzetek. És mindenki egy nyelvet beszélt. A körzetekbe erősségük szerint lettek csoportosítva az emberek. A rabszolgáké a K után következő Körzetek. A nemeseké A-tól D-ig. És a D és K közötti körzetek a fertőzötteké.

- Rendben, köszönjük – A tanár próbálta menteni a menthetőt. – Ülj le, kérlek!

Elindultam a terem egyetlen üres asztala felé. A leghátsó padsorban. Leültem, és elővettem azt a könyvet, amit a többieknél is láttam. Biológia. Nem épp a kedvenc tantárgyam.

- Szia! – Hallottam meg magam mellől. – Én Atsuko vagyok! – Egy hosszú, egyenes, barna hajú lány nézett velem szembe. Kék szemébe szinte természetfeletti fényeket festettek leplezetlen érzelmei.  Mosolya vakító, és az embert arra készteti, hogy ő is mosolyogjon.

- Szia Atsuko! – Somolyogtam vissza rá. Már nagyon rég nem mosolyogtam tiszta szívemből, de most ez a lány képes volt rávenni engem egy egyszerű mosollyal.

- Mondd! – Kezdett bele barna társam. – Neked mi a képességed? Én képes vagyok irányítani az emberek érzelmeit. Sajnálom, de olyan szomorú voltál, hogy muszáj volt felvidítanom.

- Semmi baj. – Mondtam. Tényleg nem haragudtam rá. – Az én képességem…

- Nem muszáj elmondanod, ha nem akarod. – Mentegetőzött, miután én már egy ideje nem folytattam mondandómat. – Majd, ha eléggé megbízol bennem.

- Köszönöm. – Mosolyogtam rá.

A továbbiakban nem beszélgettünk. Mikor kicsöngettek, hirtelen mindenki körém gyűlt, és elkezdtek egyszerre ostromolni.

- Milyen a K-körzetben? – Kérdezte egy sebhelyes arcú fiú.

- Mi a képességed? – Jött egy másik, akinek a szemén szemfedő volt.

És még sok hasonló kérdés lett volna, ha egy fiú nem állítja le a többieket. A haja szerteszét állt, és szokatlan színére egyből felfigyeltem. A haja szinte királyék volt. A szeme ugyanilyen. A bal szeme alatt, egy csillag alakú sebhely díszelgett. A legtöbb fertőzött a testén viseli a fertőzés nyomait. Ezért vannak sebhelyes arcú, vagy bekötött szemű diákok is. Ha a szervezet befogadja a vírust, akkor egy ilyen jellegzetes nyomot hagy valahol a testen. Természetesen nekem is volt egy ilyen jel a testemen, de azt senkinek nem fogom az orrára kötni, hogy hol.

- Szia, a nevem Sora. – Fordult ide hozzám. – Bocsánatot kérek a nevükben, hogy ilyen modortalanok voltak.

- Nem történt semmi. – Motyogtam vissza. Atsuko mellettem elpirult. A csengő szakított ki a gondolataim közül. Mindenki a helyére sétált, és leült. A tanár belépett, és én Atsuko példáját követve, elővettem a matekkönyvem.

- Aimi! – Szólított meg Atsuko. – Mit fogsz csinálni? Ez után már csak felkészítők lesznek. Ott pedig használnod kell a képességed. Látom rajtad, hogy nem szeretnéd megmutatni nekünk. De a következő órákban muszáj lesz.

- Nem kell félni. Tudom, hogy muszáj. Elvégre azért járunk ide, hogy kiképezzenek. – Mondtam. – Már fel vagyok rá készülve.

   Ezzel lezártuk a beszélgetést, és az óra további felében nem is szóltunk egymáshoz.

________________________________________________________________________________________

- Maguk az emberiség egyetlen reményei. Meg kell tanulniuk használni a képességüket, és harcolni a túlfűtöttek ellen. – A tanár hangja hangosan vízhangzott a teremben. A túlfűtöttek azok, akiknek a testük nem fogadta be a vírust. Az emberek szerint ez gyengeségre utal, de ez nem így van. Azok az erősek, akiknek a szervezete képes volt küzdeni a vírus ellen, és nem voltak hajlandóak feladni. – És most. Hol az új diák?

- Itt vagyok. – Léptem előre. Ez az ember ijesztőnek tűnik, de nem volt fertőzött, tehát nincs képessége. Feje tetején két darab hajtincs árválkodott, szeme barátságtalan fekete pontokként vizslatott. Szó szerint egy izomagy nézett velem szembe.

- Remek. Be tudnád nekünk mutatni a képességed? – Nem kérés volt. Ez egy parancs, ezt tisztán ki lehetett hallani a hangjából.

- Persze. – Motyogtam kedvtelenül. Aztán kisétáltam arra a pontra ahová mutatott. Nem igazán szerettem használni a képességem, de most nem volt választásom. Kinyújtottam a jobb karom, és egy kevés energiát, amit a vírus nyújtott oda összpontosítottam. A kezemben egy apró lángocska jelent meg. Én magam nem éreztem forrónak, de tudtam, hogy ha bárki más hozzáérne, azonnal megégetné magát. Ennyit elégnek véltem.

- Ez… - Atsuko hangja ijedten, és meglepődötten csengett. Itt már tudtam, hogy nemsokára új iskolát kell keresnünk.

- Csodálatos. Szóval egy Fire Hero. – Dörgött a tanár erős hangja. Heronak nevezik azokat az embereket, akik a különleges emberek között is különlegesek. Az olyan emberek, akik képesek irányítani egy elemet, ezzel nagyobb hatalmat eltulajdonítva maguknak, mint bárki más. Az ilyen emberekben a vírus nagyobb mértékben megtalálható. Ez úgy történhet meg, ha valaki már születése óta fertőzött, és később még szenved egy balesetet, amit csak akkor élhet túl, ha a vírus felgyógyítja a szervezetét. De ehhez orvosi beavatkozás szükséges. Azok, akik már születésük óta fertőzöttek, elég erővel bírnak már magában is, hogy túléljék. Az én balesetem túlmutatott a vírus képességein. Így bennem dupla adag, fertőzés, van. – Gondolom, jó tanítvány leszel. Ülj vissza a helyedre, és várd meg, mikor szólítalak.

   Szó nélkül visszaballagtam a helyemre Atsuko és Sora mellé. És csak akkor tűnt fel nekem, hogy Sora eddig nem ott ült amikor Atsu megszorította a kezem. Mikor ránéztem Sora közelsége miatt elvörösödött arcára láttam, hogy fél tőlem, de láttam azt is, hogy szeretne a barátom lenni, és bízni bennem. Talán mégsem kell, majd másik iskolába mennem. És ebben a pillanatban fogtam fel, hogy Sora nem volt eddig mellettem. Hirtelen felé fordultam, amitől egy pillanatra elszédültem. Sora visszatekintett rám, és kedves mosollyal kérdezett meg.

- Hol a jel? – Egy pillanatig nem esett le, mire gondol, de aztán felfogtam.

- Miért érdekel ez téged? – Kérdeztem.

- Nos. Érdekesnek talállak. – Válaszolta egyszerűen. Bár ez nem volt teljesen válasz a kérdésemre. – Szóval. Elmondod?

- Nem. – Válaszoltam. – Nem tartozik rád. Ezzel lezárom a beszélgetést.

   Épp Atsukohoz fordultam, amikor meghallottam a nevem. Felálltam, és elengedtem barna barátnőm kezét. Kedvesen mosolyogtam rá, jelezve, hogy majd később megbeszélünk mindent. Ő pedig megkönnyebbülve mosolygott vissza rám. Elindultam a terem másik végében lévő ajtó felé. A tanár mellé léptem, és vártam, hogy elmagyarázza mit is kéne csinálnom. A férfi felém fordult, és valami ilyesmit dörmögött:

- Használd a képességed, és talán túléled. – Ez megnyugtató. Bólintottam, majd kinyitottam az ajtót, és besétáltam. A szememet valami nagyon fényes vakította el, aztán valami elsuhant a fejem mellett. Mikor végre hozzászoktam az erős fényhez a lélegzetem is elállt. Egy üres hófehér szobában álltam. Előttem egy olyan mély szakadék, aminek nem láttam az alját. Fölöttem ezernyi ember nagyságú vámpírdenevér cikázott, helyet keresve magának a plafonból kiálló aprócska ágszerűségeken.

Bajban vagyok, nagyon nagy bajban.

 

~Hikari~

Előző                                                                                         Következő

Kapcsolat

Készíts ingyenes honlapot Webnode