Hikari és az írás

2016.04.10 14:26

Rendhagyó pillanat következik: Teljesen komoly leszek.

Nemrég az egyik barátnőm megkérdezte, hogy miért írok? Ami azt illeti ezen nem igazán gondolkodtam eddig, de most kénytelen voltam belegondolni, hogy a miért pont ez a hobbim. És ha már lehet, akkor veletek is megosztom.

Szóval először is mit jelent nekem az írás?

Egyszerű. Mindent. Általában nem igazán tudom magam úgy kifejezni, ahogy akarom. Vannak, akik azt gondolják, hogy az én életem teljesen gondtalan és minden hidegen hagy, ami körülöttem történik pedig ez nem így van. Csak azt nem tartom éppen fontosnak, hogy ezt kimutassam. Amikor írok, azonban ki lehet látni a hangulatomat. Ha egy komoly fejezettel találkoztok vagy nem is feltétlenül fejezettel akár csak egy jelenettel vagy egy mondattal, akkor biztosak lehettek benne, hogy amikor azt írtam éppen nem voltam valami vidám. Ha egy különösen bölcs mondatot láttok (nem igazán tudnék mondani egyet sem) akkor éppen komoly hangulatomban vagyok ez igen ritka és annyira nem feltűnő. A vidám vagy izgalom dús jelenetek pedig úgy nagy általánosságban a tőlem megszokott kissé bolond hangulatomban megírt fejezetekben jellemző.

Mit találnátok, ha a fejembe látnátok?

Ezt az unokaöcsém kérdezte tőlem egyszer még nyáron. Akkor azt mondtam neki, hogy jobb, ha nem tudja és ezt még most is így gondolom, szóval lapozzunk át néhány intim gondolatot és beszéljünk továbbra is az írásról. Ha a fejembe látnátok, akkor egy olyan világot találnátok, amiben én magam sem vagyok képes eligazodni. A történetek kavarognak a fejemben és minden nap legalább egyel, bővülnek. Összekeverednek, szétválnak és még hasonló dolgokat csinálnak, aminek a következménye általában az olyan történetek lesznek, amiket rajtam kívül soha senki sem fog elolvasni. Mindig van, új ötletem új karakterek születnek meg egy pillanat alatt csak annyiból, hogy valaki mond valami teljesen átlagosat. A storyk, amiket tőlem olvastok azért íródtak, mert meg akartak íródni. Tulajdonképpen én magam semmit sem teszek, egyszerűen csak az ujjakat adom a világokhoz, hogy azok megszülethessenek.

Mennyit gondolkozom egy-egy fejezeten?

Rengetegen kérdezték már tőlem és mindig ugyan ezt a választ adom bár kissé rövidebben. Semennyit. Soha nem tudom mi lesz a vége annak, amit elkezdek írni. Még egy fejezet végét sem tudom megjósolni. Csak az alapvilág van meg és a főbb szereplők és onnan minden, ami jön, spontán jön. Minden valaha általam leírt karakter és történet önállóan írja saját magát mondatról mondatra. Ez azt az érzetet kelti mintha én magam is egy a történetben szereplő ember lennék, aki nem tudja, mi történik, körülötte csak sodródom az árral és ezt igazán élvezem.

Számít, mit gondolnak mások?

Ezt nem kérdezte igazán senki csak néhányan utaltak a kérdésre magára. Ne sértődjetek meg, de soha nem érdekelt, hogy kinek tetszik és kinek nem az, amit alkotok. Ez az egyetlen olyan dolog, ami tényleg teljesen hidegen hagy. Soha nem állok meg egy szónál vagy mondatnál és gondolkozom el, rajta hogy ez nem tetszene az olvasóknak vagy, hogy biztos jó lesz ez így? Ha valakinek nem jön, be az írásom vagy maga a stílusom nem kell elolvasnia a történeteimet. Senkit sem kötelezek, és ha nincs egy olyan ember, sem akinek tetszik, amit írok akkor nincs. Én akkor is folytatni fogom, ha mindenki utálja. Persze ha pozitív visszajelzéseket kapok, vagy építőjellegű kritikákat szívesen veszem és próbálok javítani azon, ami szerintem sem olyan, mint kéne. De tulajdonképpen nem érdekel, ha senkinek sem tetszik, mert én szeretem ezt csinálni.

Miért döntöttem úgy hogy írok?

Egy olyan ember kérdezte tőlem, akit igazából nem is nagyon ismerek csak egyszer-kétszer beszéltem vele. A válaszom: Mert a fejem annyira tele volt különféle világokkal hogy úgy éreztem, ha nem írom, le őket belebolondulok. Akkoriban nem tudtam különbséget tenni a történetek között és álmaimban gyakran egy-egy ki talált világban kalandoztam ismeretlen emberekkel ismeretlen ellenségek ellen. Volt egy nyár, amikor egy bizonyos esemény miatt életemben először megírtam egy könyvet (kiadták és a neten meg lehet rendelni, de nem, mondom meg a címét. Mindenki jobban jár, ha azt a könyvet senki nem olvassa el. (Borzalmas az egész.)) és az óta folyamatosan írok. Tehát tulajdonképpen egyszerűen csak túl élénk a fantáziám és valahogy le kell vezetnem, mert a végén komolyan olyan leszek, mint a bolond kalapos. (Alice csodaországban. Imádom azt a karaktert mind közül a kedvencem.)

Hogy írtam meg az első könyvem?

Azt hiszem itt egy kisregény lesz. Próbálom rövidre fogni, de ezt muszáj leírnom, hogy megértsétek. Egyik nyáron az unokatestvéremnél nyaraltam éppen és a kölyök úgy döntött ő ír egy könyvet. Azt mindenképpen muszáj, lenne megemlíteni, hogy komoly vámpírbolond volt és valójában még most is az pedig ez már legalább három éve történt. Így hát ki lehet találni, hogy a könyve vámpíros témájú akart lenni. (Akkor amúgy én is pont abban a korszakban voltam. (Ez is elég fontos.)) Tehát leült a gép elé és elkezdett írni, míg nekem a kezembe nyomott egy könyvet, hogy „Nesze míg én írok, te olvassál!” Az unokahúgom is ott volt akkor pont és arra nem teljesen emlékszem mit csinált csak azt tudom, hogy akkor ő is ott nyaralt. Szóval miközben az unokaöcsém írt arra gondoltam milyen jó lenne nekem is írnom. Tehát már alig vártam, hogy otthon én is beülhessek a gép elé és a billentyűzetet koptathassam egész hátralévő nyáron.

Mikor hazajöttem az unokaöcsém is jött velem és én nekiálltam megírni életem első könyvét. Az unokaöcsém (nevezzük, mondjuk Senshinek.) pedig minden fejezetemet elolvasta miután készen lett és rám parancsolt, hogy folytassam, mert belepusztul a kíváncsiságba. Tehát már éjfél is elmúlt, amikor azt mondtam neki, hogy most már aludni akarok, holnap folytatom. Amíg nálunk nyaralt így írtuk a könyvet és kaptam tőle nem egy igencsak jó ötletet így hát nevezhetjük társszerzőnek is. Tehát így történt, hogy megírtam életem első igazi történetét és most visszaolvasva legszívesebben lecsapnám a múltbéli ént, de akkor most nem írnék szóval nincs mit tenni. (Helyesírás nincs, tárgyak és élőlények leírása fél mondat, ez egész történet egy nagy párbeszéd, szóismétlés folyamatosan, és ami a legrosszabb a történetnek se eleje se vége. De legalább a befejezése jó. Az utolsó mondatba, amit az egészből írtam még most is beleborzongok szóval az egész jó lett.)

Ennyit tehát arról, hogy mit jelent nekem az írás.

 

~Hikari~